Méghozzá Siófokon. Méghozzá augusztus huszadikán avatják a szobrát – igaz, eredetileg is ott volt. Az már külön szépsége a dolognak, hogy a szoboravatást hosszas ásatások előzték meg, és az sem csúnya, hogy ugyancsak Siófok – illetve Balatonszéplak – ad helyet a Kossuth térről eltávolított Károlyi-szobornak is, az egykori víztorony helyén. Majd átkiabálnak egymásnak – bár mindenképpen tény, hogy Horthy István a maga hat méterével jobban fog látszani.

De minek egyáltalán szobrot állítani a hajdani kormányzóhelyettesnek? Hiszen még az apja érdemeit is hosszas társadalmi vita próbálja tisztázni, meglehetősen kevés sikerrel. Nem érdemes most ennek részleteire kitérnem, de azt a kényszerpályán mozgó, úrias tántorgást és gőgöt, azt a szükségtelen antiszemitizmust és azokat az átgondolatlan lépéseket, amelyek Horthy Miklóst jellemezték, nehéz volna szoborral honorálni – ez a fiára annyiban igaz, hogy neki kevesebb vétke és érdeme volt. Talán a kiugrási kísérletben való állítólagos részvételét nevezhetjük egyértelműen helyes állásfoglalásnak – de akkor szobrot kérnék Vámbéry Rusztemnek is. Esetleg azért lesz szobra, mert pilótahalált halt a keleti fronton? Nos, erre még visszatérünk – nem azért lesz, hanem azért, mert 1944-ig már volt neki egy. Ugyanott, ugyanekkora.

És minek kellett ásatásoknak megelőznie a szobor megrendelését? Kérem, mert a helyi legenda szerint a szovjet csapatok elásták volna az „Ad astra” nevet viselő emlékművet. Igen, előrenyomuló csapatok erős ellenséges tűzben meg szoktak állni, hogy óriási árkokat ássanak, gigantikus szobrok eltemetése céljából… előrenyomulás közben az embernek bőven van ideje efféle, sportos szórakozásokra. Rontott a helyzeten, hogy Karinthy Ferenc is említi ezt a momentumot egy novellájában – de az meg szépirodalom, nem Szentírás. Egyszóval, ástak, kutattak – nem találták meg. Eltűnt, valószínűleg nem a föld, hanem a kohó nyelte el, más szobrok is jártak így annak idején. Azért az szép lett volna, ha az elföldelést Guszev kapitány számlájára írják…

A pilótahalál pedig nem harc közben esett. Mint azt Szilaj Varga Gyula szkv. részletes és szakszerű tanulmányából tudjuk, a szovjet légierőnek nyoma sem volt Alekszejevka térségében. A németnek sem. Más lehetett a baj: a kormányzóhelyettes gépe, egy Re-2000 Héja volt. Az olasz gyártmányú gépet Magyarországon páncélozták, fegyverezték fel, alakították át, amitől súlypontja az eredetileg tervezetthez képest eltolódott, farnehézzé vált – sokat is panaszkodtak rá az akkori pilóták, nehezen repülhető gépnek tartották ezt a típust, alkalmatlannak harci bevetésre. No, de a második magyar hadseregnek nem ez volt az egyetlen harcra tökéletesen alkalmatlan fegyverneme… Mi is történt 1942 augusztus 20-án? Álljon itt a leírás:

„A közelfelderítő gépeknek az alekszejevkai repülőtérről a felszállásuk után 500 méteren kellett volna találkozni a védelmükre rendelt vadászokkal. Amikor az Ilovszkojéból felszálló vadászok meglátták az emelkedő felderítőket, Horthy István az északi légtérbe tartó felderítőhöz kezdte meg a csatlakozást, Nemeslaki őrmester pedig követte őt. Ekkor Horthy észrevette tévedést, és egy hirtelen, nagyon kemény mozdulattal túldöntött, éles fordulóval akart a déli légtérbe tartó közelfelderítőhöz csatlakozni. A túlhúzott, és nagyon kemény kormánymozdulatra elvesztette a gép a sebességét és a fordulóval ellentétes irányba átvágódva dugóhúzóba esett. A mintegy 400 méteres magasságból lezuhant, felrobbant, és a földnek ütközve vezetője, Horthy István kormányzóhelyettes szörnyethalt.

Nemeslaki őrmester alig láthatta a lezuhanást, mivel az ő gépe is beremegett, így abba kellett hagynia Horthy gépének követését. Az északra, Voronyezs irányába tartó felderítő gép személyzete látta a gép lezuhanását, és az észlelteket jegyzőkönyvbe mondták, amiből egyértelműen az állapítható meg, hogy a katasztrófa a pilóta hibájából történt.”

Nyilvánvaló, hogy a könnyű sportgépekhez szokott pilóta kemény kormánymozdulata idézhetett elő olyan helyzetet, amitől a gép irányíthatatlanná vált, sőt, meglehet, maga a vezetője is eszméletét vesztette az erőhatások következtében. Szomorú, ám ismert pilótahalállal állunk szemben, akkoriban nagyon gyakori volt, mindkét oldalon. Ezért megemlékezés jár, szobor nem nagyon.

Mindazonáltal – szobor mégis lesz. Lesz mert volt. Lesz, mert egyesek minden áron vissza akarják állítani az 1944-es állapotokat, légyenek azok bármilyen szomorúak vagy embertelenek is.

Azonban volna egy javaslatom. Ha már lesz ilyen óriási szobor Siófokon, tessenek a tetejére egy jó nagy fényerejű reflektort szerelni. És forogjon, éjjel-nappal.

Így még hajtana valami hasznot.

Elősegítené a navigációt.

Mint újabb világítótorony.

Szele Tamás