Mindez megalapozza a jól felépített orbáni – sokmilliárdos propagandagépezete által szajkózott – bankszektor-ellenes retorika hatásosságát, amelyet csak hatványozott a „hibás termék” demagógia magának a miniszterelnöknek a szájából.

Az ilyen retorikának egyetlen elképzelhető célja lehet: ha sikerül a betétesek fejében elültetni a lózungot, hogy a magyar bankok hibás termékeket forgalmaztak, olyannyira sérülhet – akár hosszabb távon is – a bankok iránti bizalom, hogy egy jól időzített egyetlen szikra (egy megalapozottnak tűnő rémhír) a „hibás termék” kiiktatását követően is elvezethet a kiszemelt bank megrohamozásához, és áron aluli átjátszásához – esetleg állami tőkeinjekció után – az éppen kegyben lévő oligarchák számára. A bankok iránti bizalom aláaknázása azonban veszélyes pénzügyi játék, mert olyan légkört teremthet, amelyben a kiszemelt bank elleni támadás végzetesen átterjedhet más hitelintézményekre is.

Lehet azonban, hogy azért vetette be maga a miniszterelnök is a „hibás termék” mantrát, hogy elhitesse: nem ő felelős érte, és még a választások előtt feltüzelje a kárvallottakat – akik így nemcsak kártalanítást, hanem akár ki nem elégíthető kártérítést is követelnek majd –, és frusztrációjukat a „nyolc év” és a bankok ellen fordítsa.

Orbánék ugyanis eddig csak azokat a tehetős adósokat segítették ténylegesen, akik számára előnyös, nem pedig reménytelen volt az elhalasztott törlesztés, vagy akik a mellényzsebükből, illetve a rokonságtól összegyűjtve tudtak egy összegben végtörleszteni. Például azok, akik a frankhitelt csak azért vették fel, mert kamatának a többszörösét nyerhették forintbetétjük hozamával. Azok pedig, akik leginkább rászorulnak a segítségre, eddig csak ígéreteket kaptak, így nem csoda, hogy végül sokan az utcára mentek, és azon sem csodálkozhatunk, ha a jövőben még militánsabbá válnak.

A kérdés: Orbánék hogyan fogják ezt kezelni, ha a követelések kielégítésére sem az államkasszából, sem a bankok gyorsan fogyatkozó tartalékaiból nem futja, hiába adnak nekik határidős ultimátumot? Egyben biztosak lehetünk: Orbán propagandagépezete mindent meg fog tenni, hogy a vesztesek jogos haragját átirányítsák arra a bizonyos nyolc évre: ki másra, mint Gyurcsány Ferencre és Bajnai Gordonra. A múltbeli ügyészségi karaktergyilkosságokra emlékezve fel kell tételeznünk, hogy kitalálnak majd valami olyasféle alapot a „hibás termék” miatti vádemelésre, amely elégséges arra, hogy a szalagcímeken tartsák az ügyet a választásokig.

A vád előkészítése már 2011-ben elkezdődött, amikor a Kormányportálon július 19-én megjelent a Ha a szocialistákon múlik, százezrek kerülnek az utcára című propagandaanyag, amely azt állítja: „2003 és 2009 között a szocialista kormányok semmit sem tettek annak érdekében, hogy felhívják a lakosság figyelmét az (sic!) deviza alapú eladósodás veszélyeire.” Azt azonban nem említik, hogy az első Fidesz-kormány alatt terjedt el ez a hitelforma, és ők még a következő kormány idején sem szólaltak fel ellene. Sőt feltételezhetjük, hogy ha Medgyessyék leállították volna, rájuk uszítják a népharagot, amiért megfosztják „a zembereket” az alacsony kamatozású devizahitel anyagi előnyeitől.

A folyamat ott kezdődött, hogy a Bokros-reformok nyomán 1998-ban felfelé ívelő gazdaság Orbánék rossz döntései miatt hamarosan kifogyott a gőzből, és a kormány főleg az építőipar fellendítésével remélte újra beindítani. Ennek érdekében különböző programokkal rávették a lakosságot, hogy vegyenek fel hitelt lakásvételre vagy házépítésre. Ugyanakkor 2001 márciusában a Nemzeti Bank élére kinevezték Járai Zsigmondot, aki a Bokros-csomag óta folyamatosan csökkenő alapkamatot a 10 szézalék körüli – főleg fölötti – szinten stabilizálta. Így nem látszott remény arra, hogy a forintalapú jelzáloghitel kamatai és költségei belátható időn belül megközelítsék az ekkoriban bevezetett svájcifrank-hitel sokkal alacsonyabb költségét. Ráadásul Matolcsi–Orbán gazdaságélénkítő programja arra serkentett, hogy minél többen nagyobb, drágább lakást vegyenek, mint amilyet megengedhettek maguknak.

Ez a korántsem konzervatív gondolkodásmód alapozta meg a második Orbán-kormány idején beérő katasztrófát. De mint tudjuk, a Fidesz egyformán képes káros retorikára kormányon és ellenzékben. Erre csak egyetlen példát akarok felhozni.

Lakásépítő programjait a Fidesz, mint minden más kedvezményét, támogatását, a tehetősebb klientúrájára szabta már azelőtt is, hogy Lázár János főideológusuk kimondta volna: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér.” Ezzel szemben az őket 2002-ben leváltó szocialista-liberális kormány minden programjában a szegényebb rétegek támogatását helyezte előtérbe. Így többek között megalkotta a „fészekrakó” programot, hogy fiatal párok legalább egy kis lakáshoz juthassanak: Budapesten 12, vidéken legfeljebb 10 millió forintig nyújtottak állami kezességvállalást. Ez az a kategória, amelyet Amerikában „starter home”-nak – kezdő otthonnak – neveznek, s amely így itt is beteljesíthette a saját otthonra vágyó, de csak kezdő fizetéssel rendelkező fiatalok álmát.

Ezért háborított fel, amikor Mádi László, a Fidesz frakcióvezető-helyettese 2005. január 11-i sajtókonferenciáján „egérlyukprogramnak” csúfolta a fészekrakó programot. Ez csak egy példa arra, hogy a Fidesz miként hajszolta adósságba a Gyurcsány-kormányt és a népet a „minél rosszabb, annál jobb” nyolcéves, gyűlöletet szító, kormánybuktató kampányának részeként. Felháborodásomban írtam meg 2005 januárjában az akkori Magyar Hírlapban az Egérlyuk vagy fecskefészek című publicisztikámat, amelyben elítéltem az ilyen felelőtlen beszédet, még ha akkor nem is volt ennyire evidens, milyen vészes következményekhez vezethet a nagy adósságokat felhalmozó túlköltekezés.

A devizahitel-konstrukció a legjobb elérhető termék volt még a „nyolc év” vége felé is, és valójában még a gazdasági világválság alatt sem volt indokolt a leállítása, hiszen a válság csak átmeneti forintgyengülést tett valószínűvé. És valóban, a Bajnai-kormány idején gyorsan beindult a visszaerősödés, aminek csak a matolcsizmus vetett véget.

Persze lehet azon vitatkozni, hogy a hitelszerződés minden szavát teljesen megérthette-e mindenki. Amerikában általában a felét sem olvastam el az „apró betűs” részeknek. Inkább azt beszéltem meg a banki vagy/és kívülálló hitelszakértőkkel, hogy a fizetésemre és anyagi elkötelezettségeimre tekintettel milyen havi törlesztést engedhetek meg magamnak, figyelembe véve a különböző kockázatokat. Feltételeztem, a banknak már csak legnagyobb kincse, a reputációja védelmében sem érdeke, hogy átverjen – és ez itt is így van.

Egy új termék bevezetésekor persze nehéz előre látni minden lehetséges félreértést, olyan egyértelműen fogalmazni, hogy azok is megértsék, akiknek nincs meg hozzá a szükséges iskolázottságuk. Ezért azonban nem mondhatjuk, hogy maga a termék hibás, hiszen nem a kezelési költségek – akár visszamenőleg is korrigálható – összege, hanem a forint leértékelődése miatt váltak törleszthetetlenné a devizaalapú hitelek.

Ezért tartottam fontosnak, hogy közgazdasági szakzsargon helyett egy mindenki számára megérthető fiktív történettel illusztráljam, miért határozza meg az árfolyam a törlesztőrészletet akkor is, ha forintban vesszük fel a hitelt, és forintban fizetjük vissza. És úgyszintén felhívom a figyelmet arra, hogy Orbánék miért tettek-tesznek meg mindent, hogy fenntartsák és fokozzák a magukat kiváltani képtelen devizahitelesek frusztrációját – ahelyett, hogy már rég a legrászorultabbaknak nyújtottak volna segítséget az adófizetők pénzéből és a bankok hitelképességének a kárára.

Sajnos azonban úgy tűnik, Orbánék hite szerint a gazdasági világ működéséhez nélkülözhetetlen bizalmat helyettesítheti a stratégiai együttműködési megállapodás, amelyet talán ugyanazzal a tollal írnak alá, amellyel másnap érvényes, a stratégiai partnert ellehetetlenítő törvényt hitelesítenek – visszamenőleg. Mivel aligha értethetjük meg velük, hogy megeszi a fene azt a gazdaságot, amely nem a bizalomra épül, el kell zavarnunk őket, mielőtt a kisbetétesek és a befektetők elbizonytalanításával teljesen tönkreteszik az országot. Az azonban kétségtelen, hogy meg kell segíteni azokat, akik az elmúlt három és fél év unortodox gazdaságpolitikája miatt végképp törlesztésképtelenné váltak.

Sokan azon vitatkoznak, hogy milyen arányban háruljon ennek anyagi terhe a bankokra, az államra, illetve magukra az adósokra. Igazságérzetem szerint az eredendő bűnt elkövető Orbánék nagy vagyonhoz jutatott oligarcháinak is részt kellene vállalniuk a kárenyhítés költségének fedezéséből. Persze tudom, hogy a pokol is befagyhat, mire erre sor kerülne.