Forrás: [origo] | Elter Tamás | 2023.07.26.

A világóceán sötét mélységeiben megbúvó halak közül sok faj a sci-fi világának fantázia kreálta félelmetes szörnyeihez hasonlít, hatalmas fogakkal, kísértetiesen világító testekkel és hatalmas, kidülledő szemgolyókkal. De miért rendelkeznek ezek a halak ilyen túlvilági kinézettel?

A mélytenger a Föld legbarátságtalanabb vidéke

A mélytengeri halak bizarr megjelenése nagyrészt annak a szélsőséges környezetnek köszönhető, amelyben élnek. A világtengernek a 200 méteres mélységtől az ezer méteres mélységhatárig terjedő régiójában, a szürkületi vagy bathyális zónában a felszínről beérkező fény fokozatosan elnyelődik. Ötszáz méterre már olyan kevés fény jut le, hogy ebben a mélységben az emberi szem számára  áthatolhatatlan sötétség uralkodik.

Ezer méter mélyen pedig már csak a legérzékenyebb műszerek tudnak kimutatni egy-egy a felszínről leérkező fotont. Ezer méter alatt egy újabb világ, a fény nélküli sötét-zóna, vagyis az abisszális régió kezdődik.

Ebben a környezetben már tökéletes a sötétség,

a vízoszlop hidrosztatikus nyomása pedig a mélység függvényében akár több száz atmoszférára növekedhet.  Odalent, az abisszális-zóna koromsötét víztömegében dermesztő hideg uralkodik. 3000 méteres mélységtől a tengervíz hőfoka 4 - 2,5 Celsius fokra csökken.

Ebben a rendkívül barátságtalan és táplálékszegény környezetben különleges alkalmazkodás szükséges a túléléshez. "A mélytenger nagyon kemény hely, ezért az itt élő állatoknak valóban alkalmazkodniuk kellett az itteni viszonyokhoz, hogy túléljék ezt a környezetet" – mondta a Live Science tudományos portálnak Mary McCarthy, a kaliforniai Monterey Bay Aquarium tengerbiológusa.

Az Alient felidéző rémálomszerű lények népesítik be a mélység birodalmát

A mélytengeri régióban csak és kizárólag ragadozók, illetve dögevők élnek, hiszen a fény nélküli világban nem élnek meg a fotoszintetizáló szervezetek, így a növényi planktont fogyasztó halak sem. A mélytengeri lények a szűkös táplálékkeresési lehetőségek miatt olyan tulajdonságokat fejlesztettek ki, amelyek segítik őket a potenciális zsákmány felismerésében, illetve befogásában.

Az erre a célra kifejlesztett különleges szervek között kétség kívül az egyik legfélelmetesebb és leginkább ijesztő eszköz a mélytengeri ragadozók elképesztően nagy fogakkal teletűzdelt hatalmas állkapocskészlete.

Például a rendkívül bizarr megjelenésű Sloane viperahalnak (Chauliodus sloani) akkorák az agyarai, hogy nem tudja a száját bezárni, mert ebben az esetben átszúrná az agyát a saját fogaival.

Ráadásul ezek a borotvaéles fogak is átlátszóak, ami azt jelenti, hogy láthatatlanok a kiszemelt zsákmány számára. Egy másik mélytengeri szörnynek, a sci-fi filmek „alienjeire" emlékeztető pelikánangolnának (Eurypharynx pelecanoides) a testhossza mintegy kétharmadát teszi ki a hatalmas száj,

amivel a nála jóval nagyobb zsákmányállatokat is képes lenyelni.

Néhány mélytengeri ragadozó rendelkezik egy olyan titkos fegyverrel is, ami valóságos „zsákmánymágnessé" teszi őket: ez a biolumineszcencia – vagyis az a képesség, hogy fényt tudnak generálni. Ilyen például a nőstény ördög-, vagy mélytengeri horgászhal (Melanocetus spp.), ami a 2003-ban bemutatott rendkívül népszerű "Némo" című animációs filmnek köszönhetően vált széles körben ismertté. E rémálomszerű lény egy vékony bothoz hasonló nyelet visel a fején, a végén egy erőteljesen foszforeszkáló fényforrással.

Ezzel úgy csalogatja magához a gyanútlan zsákmányt, mint a horgászzsinór végén lévő csali. A fény részben azért vonzhatja magához a zsákmányt, mert a potenciális préda - amely szintén ragadozó, lásd mint fent –, arra számít, hogy ő maga falhat fel egy kis lumineszcens lényt.

 Ebből a régióból származik a világ legrondább állata is

A Monterey Bay Aquarium Kutatóintézet tengerbiológusainak a rangos Nature tudományos folyóiratban még 2017-ben publikált tanulmánya szerint a biolumineszcenciának nem csak a zsákmánycsalogatás az egyetlen előnye, amivel egyébként a mélytengeri halak több mint 75%-a rendelkezik.

Egyes mélytengeri halfajok, mint például az óriás bárdhal (Argyropelecus gigas), képesek a testkontúrjuknál sokkal erősebben megvilágítani a környezetüket, mintegy álcázó mechanizmusként használva a biolumineszcenciát, hogy így rejtőzzenek el a potenciális ellenségeik elől.

Más halak ezt a képességüket komplex módon használják, hogy "... segítsen nekik táplálékot találni, társat szerezni, illetve ezzel védekezzenek a ragadozók ellen" - mondta Edith Widder tengerbiológus, a floridai Ocean Research & Conservation Society környezetvédelmi csoport alapítója a Live Science-nek.

Widder több száz merülésen vett részt a mélytengeri biolumineszcencia kutatása céljából. „A legtöbb esetben ez a fényshow a hal testében zajló kémiai reakció eredménye, melynek során a luciferin nevű fénykibocsátó vegyület a luciferáz enzimmel kombinálva fényfotont hoz létre, hasonlóan ahhoz, mint amikor eltörsz egy fénybotot" – magyarázza Edith Widder. A mélytengerek másik közös jellemzője a nagy környezeti nyomás.

A pacahal (Psychrolutes marcidus) 600 és 1200 méter közötti mélységben él, ahol a nyomás több mint százszorosa lehet a felszínen tapasztalhatónak. Ahhoz, hogy túlélje ezt a borzasztó nyomást, a pacahal rendkívül petyhüdt testet alakított ki, erős csontváz nélkül.

Ez az oka annak, hogy amikor a felszínre kerül szabályosan leereszt, és egy bizarr kocsonyás lénnyé változik – ez a megjelenése érdemelte ki 2013-ban a „világ legrondább állata" címet.

Bolygónk 69 százalékát borítja el a világóceán, így a mélytengeri régió számít a Föld legnagyobb élőhelyének. Ezért ahelyett, hogy azt kérdeznénk, miért néznek ki olyan bizarrul a mélytengeri élőlények, úgyis fel lehetne tenni a kérdést: vajon nem mi nézünk-e ki furcsán? A mélytengeri lények számára biztos, hogy igen.