Erőszakkal kényszerítik a költözésre, vagy megfelelő ellentételezéssel tudja elhagyni székhelyét, a hajdani Igazságügyi Palota egyik szárnyát a Politikatörténeti Intézet (PTI)? Ez a tétje annak az évek óta zajló pernek, amelyet a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. indított a magyar állam nevében. De mindennek a hátterében nem csak az ingatlan használata áll; a PTI mint baloldali szellemi műhely nemkívánatos a nemzeti együttműködés rendszerében. Az intézet ügyvezetőjével a lassan egy évtizede tartó küzdelmükről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mióta zajlik a pereskedés a magyar állam és a Politikatörténeti Intézet között?

Földes György: Egy kicsit korábbról kezdeném, hiszen a PTI ellehetetlenítése már 2010-ben elkezdődött, amikor az új kormány megszüntette addigi költségvetési támogatásunkat. Két évvel később pedig már arról értesítettek, hogy a birtokunkban lévő 1944–1948 közötti levéltári anyagokat – párt-, szakszervezeti és egyéb társadalmi szervezeti iratokat – elveszik tőlünk. Ebben a levélben azt is közölték, hogy az egykori Igazságügyi Palota épületéből is el kell költöznünk. Egyértelműen látszott a kormány célja, hiszen 2012-ben miattunk módosították a levéltári törvényt, ami az említett iratokról is rendelkezett. Sőt, miután az ombudsman támogatásával fellebbezni próbáltunk, még az alaptörvénybe is beleírták, hogy az említett iratok állami tulajdonban vannak. Ezzel aztán az Alkotmánybíróságot is megfosztották attól, hogy a javunkra ítélhessen. Valószínűleg nincs olyan állam az egész világon, ahol az alaptörvényben szerepelne néhány száz folyóméter irat elhelyezési kötelezettsége.

MN: Baj az, ha egy országos levéltár őrzi ezeket az iratokat?

FGY: Ezeknek az iratoknak nem ott van a helyük, a pártok dokumentumai ugyanis nem képezik az állam tulajdonát. De azt hiszem, hogy valójában ez is csak egy ürügy volt ahhoz, hogy ki lehessen innen költöztetni bennünket. Nyilvánvaló, hogy a kormánynak szúrja a szemét a Politikatörténeti Intézet működése, ezért akarnak minket úgy kitenni, hogy nem adnak helyette semmit.

MN: Ha adnának, akkor költöznének?

FGY: Soha nem zárkóztunk el attól, hogy megfelelő csereépületbe költözzünk, ám ennek az lenne a feltétele, hogy a jogaink ne csorbuljanak. Nekünk erre az épületre használati jogunk van, ami vagyoni értékű jog, ebből kellene kiindulni. Eleinte még azt gondolták, hogy költözzünk el egy sokkal rosszabb és kisebb helyre. 2013-ban fel is ajánlottak egy ilyen ingatlant, de aztán ettől is visszaléptek, 2016-tól pedig elkezdődött a pereskedés.

MN: Mi volt ennek a tárgya?

Fotó: Németh Dániel

FGY: A felperes Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) arra szólította fel a bíróságot, hogy nyilvánítsa érvénytelennek azokat a szerződéseket, melyek alapján itt vagyunk, és 30 napon belül költözzünk is ki innét. Ez a per eddig három kört futott – kétszer tárgyalták első fokon –, és mindhármat megnyertük. Mivel van már jogerős ítélet, nem maradt más lehetősége a felperesnek, mint felülvizsgálati kérelemmel fordulni a Kúriához. Ennek valójában akkor lenne alapja, ha a bíróságok eddig törvénysértő módon jártak volna el, de ezt az MNV a mostani beadványában nem tudta bizonyítani. Így ez a fellebbezés semmilyen új elemet nem tartalmaz a korábbi periratokhoz képest. A dolog pikantériája mégis az, hogy a Kúriának kell ítélnie, amely érintett az ügyben, hiszen ők költöznének a helyünkre. De ahogyan már említettem, mi soha nem mondtuk, hogy nem megyünk el. A Politikatörténeti Intézet nem azért küzd lassan egy évtizede, hogy mindenáron innen, a Kossuth térről bosszanthassa a jelenlegi rendszer politikai vezetőit; mi csak azt szeretnénk, hogy elismerjék a jogainkat, és méltányolják a minimális érdekeinket. Amúgy ez nemcsak tudományos, de nemzeti érdek is, hiszen felbecsülhetetlen értékek vannak az intézetben, emellett az itt folyó tudományos munka is gazdagítja a magyar szellemi élet egészét, beleértve a Múltunk folyóiratot, a Napvilág Kiadót és a társadalomelméleti műhelyt, ösztöndíjasaink munkáit.

MN: „Megnyertük a pert, amit a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő indított ellenünk azért, hogy kitehessenek bennünket saját irodáinkból. Ezzel elhárult az akadály az elől, hogy a Kossuth téri épület használatáról megállapodjon a PTI és a kormány” – nyilatkozta 2016 végén. Voltak még ilyen irányú tárgyalások?

FGY: Csak annyiban, hogy én ismételten megerősítettem a megegyezési szándékunkat. De a tények azt mutatják, hogy csak mi akarunk megegyezni, a magyar állam egyszerűen meg akar semmisíteni bennünket. Nem véletlenül írták a Magyar Időkben azt, hogy mi az adófizetők pénzén akarunk élősködni, noha 2010 óta egy fillért sem kaptunk az adófizetők pénzéből.

MN: Ezt is írta a Magyar Idők: „A Fővárosi Ítélőtábla júliusban a csöveseknek adott igazat. Persze ezen nem kell meglepődni. Ugyanez az »igazságszolgáltató« részleg mentette fel korábban a 2006-os szemkilövető rendőr tábornokokat, a kémkedéssel vádolt Szilvásy, Galambos, Laborc triót, a tömeggyilkos Biszkut…”

FGY: Nem meglepő ez sem. Ha elolvassa az előző tárgyalás jegyzőkönyvét vagy a felperes felülvizsgálati kérelmét, láthatja, hogy azok is kifejezetten politikai szövegeket tartalmaznak jogi érvelés helyett. Azzal jött az ügyvédjük, hogy miért létezhetünk még mindig, és persze fel sem merült, hogy a rendszerváltás idején a PTI szellemi köre milyen szerepet játszott, hogy 25 éve elismert tudományos munka folyik az intézetben, hogy nemzeti értékek vannak itt. Helyette jött a politikai blablával, hogy mi milyen ártalmasak vagyunk.

MN: „Fizessen az állam a Politikatörténeti Intézetnek a 2012-ben törvényben rekvirált iratok őrzéséért” – ezt 2017 elején mondta ki egy másik perükben a Pesti Központi Kerületi Bíróság. Mit kell tudni erről az ügyről?

FGY: Ezt a pert az egyik ágon elveszítettük. Amikor ugyanis kártalanítást kértünk azért, mert elvették a tulajdonunkban lévő iratokat, az Alkotmánybíróság – ahogy már említettem is – nem ítélhetett a javunkra. Ugyanakkor volt a dolognak egy másik oldala: ha ugyanis elfogadjuk azt az abszurditást, hogy az 1944–1948 közötti iratok az állam tulajdonában vannak, akkor mi egy idegen tulajdont tartottunk felelős őrzésben, és akkor ennek költségei is voltak. Nos, ezt a pert nyertük meg, a bíróság megítélte nekünk a felelős őrzési költség díját. De hogy mennyire politikáról volt szó, azt jól mutatja, hogy a szakszervezeti anyagot – ami az „államosított” iratanyag legnagyobb része – máig nem vitték el, pedig hat év telt el azóta, hogy megváltoztatták a levéltári törvényt. Más kérdés, hogy mi továbbra is kutathatónak tartjuk ezeket az anyagokat, kiszolgáljuk az ezzel kapcsolatos igényeket, hiszen jól tudjuk, a kutató számára abszolút nincs jelentősége annak, hogy éppen hol van egy bizonyos irat.

MN: Milyen nemzeti értékekre gondolt, amikor a levéltári anyagról beszélt? Sokan ma is azt hiszik, hogy önök az egykori Párttörténeti Intézet jogutódjaként valamiféle munkásmozgalmi múzeumként működnek.

FGY: Ez a rendszerváltás után 30 évvel egy nonszensz! Nem tudom, hogy meddig kellene vezekelni… Ha a Politikatörténeti Intézet működését valaki továbbra is arra vezeti vissza, hogy ki a jogelődje, és ennyi elég is neki, azzal én nem kívánok vitatkozni. Aki nem ismeri az itt zajló munkát, és akit nem is érdekel, azt nem fogom tudni meggyőzni semmiről. De azért azt is tudni kell, hogy itt József Attila leveleitől kezdve a határon túli magyar baloldal sehol másutt nem őrzött iratain át egészen a rendszerváltás idejéből származó dokumentumokig sok mindent őrzünk. Igaz, hogy olyan levéltári törvény van érvényben, amely nem kötelezi a pártokat az archiválásra, de az MSZP iratai mégis hozzánk kerültek.

MN: 2014-ben Rétvári Bence azt mondta, a PTI működése azt bizonyítja, hogy az „MSZP-nek és politikusainak rejtegetnivalója van az állampárti időszakkal kapcsolatban”. Mit rejtegettek önök?

FGY: Semmit. Már 1992-ben Csurka István is azt mondta, hogy kihallatszik a zúzógépek hangja, miközben éppen azon voltunk, hogy ne tűnjön el semmi. Rétvári is csak azért mondta ezt, hogy ellenünk hangolja a közvéleményt. Ahogy a Magyar Idők szerzője is… De én ezen a nyelven nem tudok és nem is akarok beszélni.

MN: Vannak itt titkos anyagok?

FGY: Ugyanúgy működünk, mint bármelyik közlevéltár, sőt még náluk is liberálisabban. Például a kilencvenes évek elején az ún. állampárti iratokat mindenfajta állami rendelkezés nélkül kutathatóvá tettük. Vagyis éppen az ellenkezője történt annak, amit Rétvári mondott, hiszen annak idején felszínre hoztuk az érdeklődésre számot tartó anyagokat. Persze vannak olyan anyagok, a szocialista párt iratai, amiket az MSZP engedélye nélkül nem lehet kutatni. De azon vagyunk, hogy az idő haladtával ezeket az iratokat is kutathatóvá tegyük, hiszen a Magyar Szocialista Párt története az ország történelmének a része, háromszor voltak kormányon, ezzel a felelősséggel kell nekünk is eljárnunk.

MN: Ezek szerint az MSZP teljes archívuma önöknél van?

FGY: Jelentős része. Azt a dokumentációt, ami a most is zajló munkával kapcsolatos, még nem kaptuk meg.

MN: Gyakran vádolják önöket azzal is, hogy az MSZP fiókintézménye.

FGY: Való igaz, hogy 2000-ig szerepet vállaltam az MSZP-ben, 1994–1998 között elnökségi tag, 1998–2000 között pedig a választmány elnöke voltam, és az is igaz, hogy az intézet annak a Politikatörténeti Alapítványnak a birtokában van, amelyet az MSZP hozott létre. De ez nem direkt kapcsolat, sőt 2010 óta pénzügyi támogatást sem kapunk a párttól. De a PTI korábban is önálló szellemi műhelyként definiálta magát, és nem az MSZP háttérintézményeként.

MN: Milyen forrásokból működik a PTI?

FGY: A korábbi megnyert pályázati összegekből, a szponzori támogatásokból, valamint a megbízások teljesítéséért kapott bevételek egy részéből az intézet – a saját dolgozói rovására – mindig tartalékot képzett. Sosem éreztük magunkat ugyanis teljes biztonságban, ezért már a 2000-es évek elejétől erős felhalmozási folyamat zajlott, például azokat a forrásokat, amiket az alapítványtól kaptunk, vagyonkezelőkre bíztuk. Így maradt tartalékunk a nehezebb időkre, és közben újabb és újabb pályázatokat adtunk és adunk be. Legutóbb már az utódom, Egry Gábor vezetésével nyert el az intézet egy olyan jelentős uniós pályázatot, ami a mostani szorongatott helyzetünkben óriási jelentőségű, hiszen leginkább ennek köszönhető, hogy a PTI jelenleg is is működőképes.

MN: Tavalyig ön volt az intézet igazgatója. Miért volt szükség vezetőváltásra?

FGY: Én döntöttem így 25 év után, azt gondolom, hogy egy vezetőnek az is a feladata, hogy helyzetbe hozza a vele együtt dolgozókat, és akkor kell felállni, amikor az ember még tisztességesen tudja átadni a posztot, és nem a legnagyobb bajban. Meggyőződésem, hogy esélyt kell adni ennek a mostani fiatal csapatnak már csak azért is, hogy hozzám hasonlóan ők is magukénak érezzék ezt az intézetet, mivel csak így tudnak küzdeni is érte. Most éppen ilyen időket élünk, küzdeni kell az intézet létéért. Én most már csak fizetés nélküli ügyvezetőként segítem az intézetet. Nem irányítok, kizárólag a perek intézésével foglalkozom, és remélem, hogy hamarosan okafogyottá válik ez a tevékenységem is.

MN: Mit tesznek, ha a Kúria úgy dönt, hogy mégis el kell menniük?

FGY: Ezt a nem kívánt és nem is feltételezett esetet is figyelembe kell vennünk, ezért kerestünk olyan helyeket, ahová egy vészforgatókönyv esetén el tudnánk menni. Három egybehangzó bírósági ítélet után azonban nehezen tudjuk elképzelni ezt. A Kúria érintettsége okán ez érzékeny téma, és különben sincs okunk azt feltételezni, hogy a Kúria engedne bármiféle politikai nyomásnak.