Forrás: Népszava | 2015.12.28.

„Kezd fölébredni az emberekben az autonómia iránti igény” FOTÓ: NÉPSZAVA

– Ha röviden kellene jellemeznie az elmúlt évet, mit mondana?

– Azt, hogy hihetetlenül ellentmondásos folyamatok zajlottak párhuzamosan. Egyszerre voltak jelen a szétesésre, a dezorientációra, illetve a központi hatalom megerősödésére, mennybe menetelére utaló jelek.

– Hogyan hat egy ilyen év az emberekre? Ön például hogyan élte meg?

– Ellentmondásosan. Mert amikor a biztató folyamatokat látom, örülök, és azt remélem, hogy előbb-utóbb összeáll egy új, a mostanitól gyökeresen különböző struktúra. De amikor a magyar politika vérfagyasztó akcióival szembesülök, azt mondom – és a körülöttem lévők zöme is ezt mondja –, hogy ezzel az országgal bármit meg lehet csinálni. Az emberek többsége már átlátja az aljas trükköket – az Orbán vőre írt jogszabályt, a Felcsútból kikerekedő képtelen metropoliszt és a többit – mégis dermedten tűr. Szomorú vagyok, mert nem gondoltam, hogy ennyi emberre ilyen erővel rá tud telepedni a tehetetlenséggel társult becsapottság-érzés.

– Van más választásuk?

– Talán lenne. Néha én is hajlamos vagyok arra, hogy átvegyem a környezet rám nehezedő nyomását, de azért a kutatói észjárásom mást is észrevesz. Ezért örülök annak, hogy szeptembertől mintegy három hónapon át összesen nyolc megyében jártam. Mindig azt hiszem, hogy az efféle személyes jelenlétre már nincs igény, de meglepve tapasztalom, hogy létezik egy éledező közönség, amely kifejezetten várja, hogy szakszerűen, a hátteret is felrajzolva elmagyarázd neki mindazt, ami érdekli. Az én vidéki közönségemnek nincs direkt politikai színezete. Egy-egy ilyen előadásra odagyűlik a volt szocialista polgármester, a mostani jobbikos képviselő, az egykori kisgazda. Idei, friss élményem, hogy hihetetlenül kettéválik az ország: van egy hivatalos, kanonizált médiakép, és van egy ettől eltérő, színes és izgalmas helyi valóság.

– Ez mindig így volt, nem? A fővárosiak, az íróasztal mellől sosem tudták, hogyan él a vidék.

– Nem mindig vált ez ilyen élesen ketté. Mindig mutatkozott eltérés a hivatalos kép és a helyi valóság között, de a távolság és az egymással való szembefordíthatóság korábban nem volt ennyire jellemző. Olyat, hogy az alul lévő Magyarország teljesen másképp gondolkodik, mint a mainstream média, utoljára a nyolcvanas évek derekán tapasztaltam.

– Van még tévé, rádió, napilap, ahol szabadon lehet beszélni, bár egyre fogy körülöttük a levegő.

– A kormányzati és a vele szemben álló média szöges ellentéte egymásnak: ami az egyikben ünneplendő, a másikban elítélendő. Viszont se az egyik, se a másik nem figyelt fel arra, hogy létezik, méghozzá egyre erősebben, egy nem aktuálpolitikában gondolkodó Magyarország, amely már nem a kormány értékrendjének akar megfelelni, és azt sem várja, hogy az ellenzék majd produkál valamit, mert ezt várta öt évig. Nem számítanak külső segítségre, mind jobban fölfogják, hogy többé-kevésbé zárt térben, igazgatásilag és kulturálisan homogén közegben élnek, amelyet magára hagytak. És ettől nem kétségbe esnek, hanem megszervezik önmagukat. Bármerre járok, mindenütt azt látom, hogy szétesik az ország több száz apró köztársaságra. Csöndes, láthatatlan, de igen hatékony nagykoalíciók kezdenek kialakulni. Mindhárom fontos: csöndes és hatékony, mert nem veri nagydobra a létezését, megáll az illetékessége határán, a térségen kívül talán nem is tudják, hogy odaát más a világ. Nem ricsajozik, nem reklamál, hogy erre vagy arra nem kap pénzt, elintézi és nem köti senki orrára, hogyan csinálta. És láthatatlanok, mert nem szeretnék, hogy a megyei pártparancsnokok észrevegyék őket, a kormány pedig végképp nem.

– Azért, mert fölösleges vagy azért, mert veszélyes?

– Az embereknek rossz tapasztalataik vannak. Akár bal-, akár jobboldali kormányzás volt, mindig az történt, hogy amikor kiderült az ő relatív, helyi sikerességük, jött valaki föntről és részt kért belőle. A láthatatlanságot tehát a józan óvatosság diktálja: jobb, ha nem sejtik, milyen jól elvagyok nélkülük. Ezekben a térségi nagykoalíciókban közéleti szempontból mindenki ismer mindenkit. Tudják, ki hová tartozott egykor, s hányszor fordult meg az évek során. De azt is tudják, hogy mindegy, ki melyik pártnál van éppen, ha húsz évvel ezelőtt jól végezte a dolgát, most sem fognak csalódni benne.

– Úgy látom, tetszik önnek ez az életrevaló szakadárság.

– Nem az én koromnak való már az utazgatás, de ingyen kutatásnak fogom fel. Ha estére hívnak, odamegyek délre, meglátogatom a helyi üzemet, a papot, a régi és a mostani polgármestert, a hangadó gazdákat – szóval a fontos embereket, no és persze a kocsmát. Bizonyos méret alatt sokkal átláthatóbb az ország. Harminc éve utazgatok, folyamatában látom a változást. Tudok a helyi dicsekvésből gyököt vonni, tudom, mi fejlődött, mi tűnt el, és mi lépett a helyébe. Óriási kibeszélési vágy van az emberekben, szinte rám zúdítanak mindent, mert senki nem kérdezi meg őket.

– Én a budapesti értelmiség körében rezignáltságot érzek, tettvágy és jövőkép nélkül. Mintha már fölháborodni sem tudnánk igazán.

– Lehet, ám ugyanakkor kezd fölébredni az emberekben az autonómia iránti igény. Sokan számolnak már azzal, hogy ez a rendszer esetleg tartósan fennmarad, mert ellenfele nincs. Nem szeretik, de nyíltan szembeszállni nem akarnak, nem mernek, ezért más utat választanak. Ugye mindenki szidja a KLIK-et, hogy általa a kormány rátelepszik az oktatásra, megnyirbálják a tanárok önállóságát. A praktikus, mindennapi gyakorlat azonban az, hogy a KLIK hatalma a kapuig tart, az osztályterembe nem ér el. Szóval sokféle módja van annak, hogy a közösségek bizonyos fokig védettek legyenek.

FOTÓ: Népszava

– Szembemegy a kollégái véleményével, ők rendszerint sokáig tartó, sötét jövőt jósolnak. De ön mintha már látná a fényt az alagút végén.

– Én nem jósolok, csak elmondom a tapasztalataimat. A Fidesz úgy viselkedik, mint aki lottón nyerte az országot: hazaviszem, mert az enyém! Aztán menet közben kilyukad a zsák, és mire hazaér, csak a direkt hatalmi szféra marad a zsákban. Mert a látszat ellenére nem lehet totálisan fideszesíteni a társadalmat. A kormány folyamatosan szorítja, csavarja a satut, de már nem biztos, hogy a présben van annyi, mint amilyen látványos a lázas csavarás. Ez egy rafinált ország – lassan kitanulják őket. Láttam már hasonlót a hetvenes években. Akkor is az történt, hogy a nép először egyre messzebbre merészkedve kitapogatta a saját mozgásterét, majd fokozatosan, évtizedek alatt belakta az egyébként általa nem szeretett rendszert. A folyamat most felgyorsult. Vannak rutinok, megszereztük, beépült, nem kell hozzá újabb harminc év, hogy ez a tudás aktiválódjon. Már túl vagyunk a szokott fázisokon: gyors felfutás, ájult ünneplés, aztán rácsodálkozás, majd súlyos csalódás, végül lelepleződés: átvertetek minket, csalók, tolvajok vagytok, lókupec-politikát műveltek, de nem tudok veletek mit kezdeni, viszont az enyémet nem adom! Van még egy lényeges tényező, amit egyelőre csak én szajkózok: nem igaz, hogy zárójelbe tehető a rendszerváltást követő húsz esztendő. Azt is megéltük, az is beépült tízmillió magyar agyába, lelkébe – például húszévnyi relatív szabadság az újkori magyar történelemben sosem volt. Ennek része a mozgásszabadság, ami az EU-s belépés után még egyszerűbbé vált – egyetlen hiteles adat sincs arról, mennyien mentek el az országból. Tehát számos módja van annak, hogy valaki kivonja magát a Fidesz-fennhatóság alól. Vagy azzal, hogy elhúz innen, vagy azzal, hogy itt marad, de fű alatt a maga világát építgeti.

– Szóval nem mindenható és örök érvényű a Fidesz hatalma. De azt ugye nem vitatja, hogy még sokáig húzhatja?

– Mondtam már: nem jósolok. Az biztos, hogy a Fidesznek gőze sincs arról, mi megy végbe az országban. Röhögő görcsöt kaptam, amikor 2010-ben elkezdték megszállni a médiát, holott a tárdalom jelentős része már nem a központi hírszolgáltatásból tájékozódik. Nem vesz napilapot, internetet böngész, a hetilapokat online olvassa, a huszonéves korosztálynak gyakran tévéje sincs. Azokat pedig, akiknek kint él valamelyik családtagja, s napi kapcsolatban állnak, már nem lehet könnyen megvezetni. A Fidesz marha büszke arra, hogy új világot kezdett. Igen, új világot kezdtek az elkötelezett híveiknek, meg a klientúrájuknak, akiket ők juttattak pozícióba. Ez az új, pretoriánus garnitúra borzalmasan hangos, agresszív és a BKV-tól a közhivatalokig mindenhol ilyen főnököket találsz. Klónozzák őket, még a mondataik is egyformák, csupa öntudatos, gőgös Fidesz-gyerek. Olyanok, mint a '60-as évek Komszomol-plakátjain a sugárzó szemű, jövőbe tekintő ifjak. A tízezer Szijjártó országa lettünk… Dermesztő, hogy egy gátlástalan rendszer hogyan szelektálja ki magának a szemérmetlen, törtető fiatalokat, akik azt mondják: egy frászt fogok én gürizni, végigjárni a grádicsot, amikor enélkül is államtitkár lehetek harminc évesen.

– Milyenek ezek a fiúk valójában? Mert én csak azt tudom, milyennek látszanak.

– Tapintatból nem mondok neveket, de ismerek néhányat, 2010 előtt tanítottam őket néhány évig. Akkoriban jóravalóak voltak, s azt is érteni vélem, mit keresnek ott, ahol jelenleg vannak. De biztosra veszem, hogy nem csak a lelkük mélyén, hanem mihelyt kilépnek a hivatalos szerepből, pontosan tudják, hogy ez az egész iszonyú gáz. Ezek a gyerekek, legalábbis az okosabbja kifelé játsszák a keményet, belül azonban szoronganak. Mert hát, valljuk be: szar dolog gátlástalannak lenni. Nyoma sincs bennük valódi hithűségnek, és ha egyszer megbukik a rendszer, habozás nélkül állnak majd át máshová.

– Sűrű év volt, sok minden történt. Ezek közül mi a legjobb és mi a legrosszabb?

– Engem leginkább a macsó bunkóság felülkerekedése aggaszt, ami szorosan összefügg a menekültüggyel. A nép sikerként könyvelte el az orbáni frázist: „Megvédtük az országot és Európát!” Pedig csak annyit tettünk, hogy áttoltuk a menekülteket a környező országokba, fölmondva ezzel a korrekt együttműködést a szomszédainkkal. A jövő titka, hogy a szomszédok hogyan torolják meg ezt, kinek és mikor nyújtják majd be a számlát. Arról nem beszélve, hogy ez a „győzelem”, amitől Orbán most az egekbe száll, a legrosszabb történelmi reflexeket, politikai-kulturális mintákat erősíti meg. Ne legyenek illúzióink: ha szalonképessé válik az idegengyűlölet, akkor előbb-utóbb a magyar zsidó és a roma is megkapja a magáét. Életveszélyes játszmába kezdett Orbán és klubja a rasszizmus feltüzelésével, és még nem tudjuk, mivel fizetünk érte. 2015 egyik fontos tanulsága, hogy Orbánnak sikerült a menekültválságot önös politikai céljainak szolgálatába állítani. Ha innen nézem, lehangoló az év mérlege. De nézhetjük onnan is, hogy a nép végső soron nem ült fel a politikai hisztériakeltésnek. Sőt, a kormányzati manipuláció ellenére kiderült, hogy a „nem létező” civil társadalom nagyon is létezik, és hatalmas tartalékok vannak benne. A civil segítők a privát szférában, a belső nyilvánosságban, vagyis az interneten találtak egymásra. Ott szervezték a munkát, ott tartottak kapcsolatot, és a net gyorsabb, problémakövetőbb, mint bármilyen állami adminisztráció, ráadásul százezrekhez jut el pillanatok alatt. Tehát ideje abbahagyni a gumicsont-rágást, hogy itt most félig vagy egészen diktatúra van-e, mert ez semmit nem mond az országról. A Fidesz hetykén hirdeti örökkévalóságát, de baromi törékeny világ az övék. Szerintem Magyarország jelenleg átmeneti, kaotikus állapotban van, ahol már elkezdődött a ránk települt hatalom alulról jövő lebontása. A civil menekültsegítők semmiből való felbukkanása, tömeges szerveződése és eredményes munkája is azt igazolja, hogy a hivatalos Magyarország alatt kicsi, önálló köztársaságok alakulnak – és ez az év pozitív meglepetése.

Sombor Judit írása a Népszavának