A magyar kormány áprilisban Tel-Avivból Jeruzsálembe költözteti Magyarország izraeli nagykövetségét – írja a Times of Israel. Ezzel Magyarország lehet az első EU-tagállam, amelyik ilyen döntést hoz. Az izraeli lap értesülései szerint Szijjártó Péter magyar és Eli Cohen izraeli külügyminiszter az utóbbi napokban egyeztek meg a költözésről. Az izraeli külügyminisztérium magas rangú forrásai megerősítették a magyar nagykövetség áthelyezését. A lépést azzal hozták összefüggésbe, hogy Orbán segíteni akar Benjámin Netanjahunak, diplomáciai sikert biztosítva ezzel az izraeli miniszterelnöknek és kormányának az igazságügyi rendszer vitatott átalakításának közepette.

Elsőre biztos kevesek kezéből fog kiesni a telefon a hír olvasatán, ezért nem árt betekinteni abba a gigantikus diplomáciai darázsfészekbe, amit a kormány ezzel a lépéssel megpiszkál.

A lépés diplomáciai jelentőségét az adja, hogy a nagykövetségek, azaz a legmagasabb szintű diplomáciai képviseletek a szokásjog és a nemzetközi gyakorlat alapján szinte mindig a fővárosokba települnek, azaz a magyar kormány gesztusa azt jelenti, hogy Tel-Aviv helyett Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosának.

Egy város, három vallás, két főváros

Izrael maga is Jeruzsálemet tartja saját fővárosának, állami szervei is itt találhatók, a bökkenőt az jelenti, hogy a nemzetközi közösség többsége nem tartja jogosnak és elfogadhatónak ezt az értelmezést. Eddig Guatemala, Honduras és a szuverén államként is csak hézagosan elismert Koszovó mellett egyedüli jelentős országként kizárólag az Egyesült Államok telepítette nagykövetségét Jeruzsálembe Donald Trump elnöksége alatt. Más ország az 1980-ig Izrael által is saját fővárosának tekintett Tel-Avivban működteti nagykövetségét, Jeruzsálemben csak főkonzulátusok vannak.

Ez a diplomáciai tartózkodás annak szól, hogy a nemzetközi közösség emlékezni és emlékeztetni akar arra, hogy bár Jeruzsálem de facto teljesen izraeli ellenőrzés alatt áll, ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsidó állam teljes mértékben jogot formálhatna rá.

A több évtizedes státuszvita rettentő bonyolult, de talán a következőképpen lehetne röviden és korrekt módon összefoglalni:

A „Palesztina” néven kormányzott brit gyarmatot felosztó 1947-es ENSZ-határozat a várost eredetileg közös izraeli–arab fennhatóság alatt képzelte el. Ez a terv azonban lőporfüstbe ment, amikor Jeruzsálem nyugati felét 1948-ban Izrael szállta meg, keleti felét Jordánia; végül a város 1967-ben, a hatnapos háborúban teljes egészében a zsidó állam ellenőrzése alá került.

1980-ban Izrael az alaptörvényében is „egységes és oszthatatlan” fővárosává minősítette Jeruzsálemet, és ehhez a státuszhoz azóta minden izraeli kormány foggal-körömmel ragaszkodik – ebben a kérdésben az izraeli közvélemény egységes támogatását maga mögött tudva. Mindeközben az izraeli–palesztin megbékélést és a vitatott kérdések rendezését célzó egyezményekben, az 1993-as oslói békemegállapodásban vagy a 2003-as Út a békéhez-ben Izrael is elismerte, hogy Jeruzsálem státuszát a két fél közötti tárgyalásokon kell rendezni.

Az Ukrajna elleni orosz invázió 13. hónapjában talán nem kell hosszan érvelni amellett, hogy a hódítás ténye önmagában még nem teremt jogot; de a nemzetközi közösség már 1980-ban is elutasította az erőszakos területszerzést. Jeruzsálem fővárossá minősítését az ENSZ Biztonsági Tanácsa kapásból annexiónak minősítette és semmissé nyilvánította – a szavazás során az Izraelt sokszor védelmébe vevő Egyesült Államok is tartózkodott, és nem emelt vétót.

Jeruzsálemre – pontosan annak keleti részére – a ténylegesen a ciszjordániai Rámalláhban székelő Palesztin Hatóság is fővárosaként tekint (hogy még bonyolultabb legyen a státuszvita, a Palesztin Hatóság nem szuverén állami entitás, ráadásul 1993-ig el sem ismerte Izrael létét). Az elmúlt évtizedek tendenciái, a palesztin lakónegyedek körmönfont eszközökkel való ellehetetlenítése és a Kelet-Jeruzsálemben napjainkban is zajló, vallásilag-politikailag motivált tömeges zsidó betelepülés ellenére a csaknem egymilliós város lakóinak még mindig nagyjából egyharmada palesztin.

A hányattatott sorsú szent (méghozzá három világvallás szerint is szent) város a 21. században is lőporos hordónak számít, a 2022-es választások után a hatalomba visszatért Benjámin Netanjahu szélsőjobboldali koalíciós partnerei pedig máris belekezdtek a Jeruzsálem szent helyeinek státuszát kikezdő provokatív akciókba.

A nemzetközi közösség a legutóbbi időkig gondosan ügyelt arra, hogy megőrizze a diplomáciai kétértelműséget, és Jeruzsálem izraeli fennhatóságának elfogadásához ne párosuljon a Jeruzsálem feletti szuverenitás elismerése. Lehet, hogy észrevették, de én is kerülöm az országok megnevezésében bevett metonímiát, és nem helyettesítem „Izrael”-t sem azzal, hogy „Jeruzsálem”, sem pedig azzal, hogy „Tel-Aviv”.

Amikor Orbán csak messziről követte Trumpot

Ezt a kényes egyensúlyt (mely a ciszjordániai zsidó telepesmozgalommal szembeni ellenállás hiányát elnézve valójában csak a diplomáciai jegyzékek szintjén számított valódi egyensúlynak) ugyan ki más is rúghatta volna fel, mint Donald Trump. Az exelnök 2017-ben az amerikai politikára nagy hatást gyakorló Izrael-párti lobbiszervezetek és a republikánus szavazótábor fontos szeletét képviselő evangélikánus keresztény felekezetek együttes nyomásának készséggel engedve deklarálta, hogy az Egyesült Államok Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosának, fél évvel rá pedig a diplomáciai képviselet ténylegesen is áttelepült Tel-Avivból.

Annak ellenére, hogy a hangos nemzetközi tiltakozáshoz annak idején csatlakozott az akkor még ellenzéki demokrata párt is, a döntést a 2021-ben hatalomra került Joe Biden sem bolygatta.

A lépés az apokaliptikus várakozások ellenére nem vezetett az izraeli–palesztin konfliktus eszkalációjához, ennek ellenére az amerikai példának alig volt követője – sőt, a kezdeti nekibuzdulás után Ausztrália és Paraguay is visszaköltöztette nagykövetségét Tel-Avivba.

Az Orbán Viktor és Benjámin Netanjahu szerteágazó politikai kapcsolatai miatt Trump döntését követően Magyarország neve azonnal felmerült azon országok között, amelyek átköltöztethetik nagykövetségüket Jeruzsálembe (minden ilyen költözés fontos szimbolikus győzelmet jelentett Izrael számára), de ebből végül csak annyi lett, hogy Orbán Viktor 2019-es izraeli látogatására időzítve a magyar kormány egy „külgazdasági képviselet”-et nyitott Jeruzsálemben. Amikor decemberben rákérdeztem a nagykövetség költözésének lehetőségére, a Külgazdasági és Külügyminisztérium sajtóosztálya is azzal pattintott le, hogy „Magyarország már 2019-ben külgazdasági irodát nyitott Jeruzsálemben”, tisztázó kérdéseimre pedig nem válaszolt.

A nagykövetség költöztetése tökéletesen beleillik a magyar diplomácia eddigi Izrael-politikájába. A magyar kormány az elmúlt években következetesen blokkolta az izraeli–palesztin konfliktusokról hozott közös uniós állásfoglalásokat – akár egyedüli tagállamként is –, méghozzá rendre azzal a kifogással, hogy Izrael felelősségének akár csak említése is „kiegyensúlyozatlanságról” árulkodik. Orbán 2019-ben még az izraeli telepesmozgalmat, illetve a palesztinok rovására elkövetett atrocitásokat elítélő uniós határozatokat is megvétózta – mondjuk a magyar diplomácia súlytalanságára jellemző, hogy akkor a határozatot a vétó ellenére is közös uniós állásfoglalásként ismertették az ENSZ-ben. A diplomáciai kiállás számos téren nagyon kifizetődőnek bizonyult Orbán számára: Netanjahu saját budapesti nagykövetével szemben is védelmébe vette a nyilvánvaló antiszemita toposzokra építő 2017-es Soros-ellenes plakátkampányt, és valamikor ebben az időszakban adhatott engedélyt az izraeli NSO cégnek a Pegasus kémszoftver magyarországi exportjára.

A döntés okairól és a költözés lebonyolításáról kérdeztük a külügyminisztériumot, amint válaszolnak, természetesen arról is beszámolunk.