Horn Gyula úgy kormányzott, hogy az igazán fontos kérdésekben nem engedett: folytatta a privatizációt, és egy percig sem volt kérdéses az euro-atlanti integráció. Horn Gyulának is köszönhető, hogy Magyarország az EU és a NATO tagja lett.

Az utolsó olyan magyar miniszterelnök volt, akit nem igazán érdekelt a szimbolikus politizálás, és akiről nehéz elképzelni, hogy szakértőivel és tanácsadóival azon mesterkedett, hogyan tudna azonnali hatást elérni. Nem mondom, hogy nem érdekelte a közvélemény, de nyilvánosan nem játszotta el, hogy a megrendüléstől elcsuklik a hangja. Nem tartott gyújtó hangú beszédeket, gondosan koreografált nagygyűléseken. Rosszul szabott öltönyökben járt, nyakkendőin mindig borzasztó csomók voltak, hosszú Kentet szívott, rosszul artikulált, gyakran motyogott, és jellegzetes kézmozdulatával (kézfejét csuklóból kifordítva tudott legyinteni) intézte el a szerinte hülye vagy lényegtelen kérdéseket.

Horn Gyula régi vágású politikus volt. És nagy harcos.

Sorsában, személyében, ha akarom, benne volt rengeteg, ma is létező magyar ellentmondás és tragédia. A magyar történelem egyik korszakos és meghatározó pillanatában, az ’56-os forradalom alatt és után a rossz oldalon állt, és nem tisztázódott, hogy pontosan milyen szerepet játszott karhatalmistaként. Ugyanő volt az – az egykori rosztovi diák –, aki átvágta a vasfüggönyt. Persze, a határzár akkoriban már nem működött, az osztrák és a magyar külügyminiszter tettének óriási jelentősége volt. Aki nem élte meg, a szocialista országokban mit jelentett az államhatár és a szabad külföldi utazás, az el sem hiszi. Aki nem látta a hazatérni nem akaró, de továbbutazni nem tudó keletnémeteket a zugligeti plébánia udvarán vagy a csillebérci táborban, az talán elképzelni sem tudja, mit jelentett a magyar kormány döntése, hogy megnyitja a határokat.

Ezeknek az eseményeknek Horn Gyula aktív részese volt. Nem csak jókor volt jó helyen, hiszen rajta kívül mások is ott voltak. Mégis, belőle a történelmi események után is lett valaki, mások meg örökös reménységek lettek, vagy még azok sem.

Majd’ húsz évvel ezelőtt, 1994-ben ért fel a csúcsra. A szocialista pártnak volt egy kicsi, karanténban tartott frakciója a harmadik magyar köztársaság első szabadon választott, demokratikus parlamentjében. A diadalmas visszatéréshez kellett persze az MDF-vezette kormány sutasága és bornírtsága is, meg a baloldali-liberális tömb gyors és szörnyű amnéziája, meg a baloldali-liberális tömböt látványos jóindulattal kezelő média is kellett hozzá, de akkor is Horn Gyula volt az, aki végigcsinálta a kampányt.

Óriási diadal volt. Az MSZP önmagában is kormányozni tudott volna, de mivel a liberálisok úgy döntöttek, hogy az önálló politizálás helyett inkább kicsinálják magukat, koalíciójuk a törvényhozásban kétharmados többséggel bírt. Ma már ez is hihetetlenül hangzik, de az a kormány képes volt az önmérsékletre.

Horn Gyula kormánya volt az, amelyik – hosszas hezitálás után – bevezette a Bokros-csomagként ismert intézkedéseket. (Horn Gyula volt az is, aki később menesztette Bokros Lajost, aki azóta is a magyar gazdaság megmentőjeként gondol magára, és jár be egyre furcsább politikai pályát.) Horn Gyula volt az, aki nyilvánosan vetette belügyminiszterének szemére, hogy „ami itt van, az nem közbiztonság”. Horn Gyula volt az, aki megállapította, hogy nem kell annyi filozófust képezni – lám, a kormány húsz évvel ezelőtt sem volt képes értelmes mondatokat megfogalmazni a felsőoktatási reformról. És Horn Gyula volt az, aki kormányfőként online interjút adott az Internettónak, amivel szintén történelmet írt. Aztán megbukott, amiben a Tocsik-ügynek nem kis szerepe volt. Meg annak, hogy a Bokros-csomag legalább olyan szitokszó lett, mint manapság a liberális. És mert a konszolidáció lassúbb volt, mint az sokan szerették volna. És mert a kisgazdák félreálltak a Fidesz útjából…

Mégis: Horn Gyula úgy kormányzott, hogy az igazán fontos kérdésekben nem engedett: folytatta a privatizációt (igen, a magántulajdon jó dolog), és egy percig sem volt kérdéses az euro-atlanti integráció. Horn Gyulának is köszönhető, hogy Magyarország az EU és a NATO tagja lett (igen, ez is jó dolog).

Ha a szocialista szavazók szerették, ha a lakossági fórumok ünnepelt sztárja volt, párttársai és munkatársai inkább csak tisztelték és félték: kemény kézzel bánt velük, és rendet tartott a vegyes, rengeteg részérdeket megjelenítő és belső konfliktussal terhelt szervezetben. Bukása után lemondott, és hagyta, hogy a párt új utakat keressen, és az útkeresés folyamata, úgy tűnik, azóta is tart.

Horn Gyula volt az utolsó, aki kormányozni is tudott és közben irányítani is képes volt azt a borzalmat, amit MSZP-nek hívnak. Harcos volt, időnként szörnyű alak, aki fontos pillanatokban jól döntött. Szocialista utódai bokájáig sem érnek.