Forrás: GALAMUS-CSOPORT | 2014.04.11.

Figyelem a reakciókat a baloldali összefogás vereségéről, nem kis bosszúsággal. A Népszabadság szerkesztőségi cikkében (Másnap) például önmagán túlmutató tanulságként értékel a szerző egy elcsípett mondatot, amelyet az ellenzéki vezetők egyikétől hallott: „Semmit nem értettünk meg Magyarországból”. A cikk szerint a politikusok választási eredményeket értékelő mondatai többnyire azt mutatták, hogy tényleg nem értették még meg, mi történt. Bezzeg ő aztán érti. Meg is mondja: „Lehet mutogatni a választási rendszerre, elemezgetni az összefogók összefogási hibáit, de ha egy hatalmat a választók le akarnak váltani, és úgy érzik, van kire, akkor nincs az a Fidesz-rendszer, ami ebben megakadályozta volna őket” – írja. Úgy ám! Utólag már ennyire mellékes, hogy a pálya lejtett. Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy „a baloldalnak fel kell fognia, hogy a választók nem ezt és nem így akarják”. Hogy a cikk szerzője szerinte hogyan akarják, arról nem szól a fáma.

Mások szerint ezen a választáson mindenki győzött, csak a baloldali összefogás veszített. Hiába lett a második legnagyobb erő, dicsőíteni az LMP-t kell, aki „mert” nem összefogni, vagyis nagy ívben tenni arra, mi az ország érdeke: a párt bejutott, azaz éppen 5 százalékot sikerült elvennie az összefogástól és hozzájárulni számos helyen a képviselőjelöltjeik alulmaradásához a Fidesszel szemben. Hozzájárulni ahhoz, hogy a győztes fideszes nagyobb arányú kompenzációt söpörjön be a második helyezetthez képest minden érintett választókerületben. A Jobbik is győztesként értékelt, mert többen szavaztak rájuk, mint korábban. Csak az nem számít, hogy a kormányváltók összefogására is többen szavaztak, mint 2010-ben az MSZP-re. Az nem teljesítmény a magyar politikai kultúrában, hogy képesek voltak megegyezni és együttműködni annak érdekében, hogy a torzított választási eljárási szabályok ellenére ellensúlyt tudjanak képezni. Ez tűnik ki például a 444.hu írásából is. A szerző szerint a baloldal összeomlott, és megint új identitás után kell néznie. Nézzük mit jelent Magyari Péternek az identitás: „Szemben a Fidesszel, a baloldal képtelen volt arra, hogy átélhető történetet adjon elő. A Fidesz szabadságharcos, pátosszal teli világa ugyan jórészt hazugságokon alapul, de legalább folyamatos győzelmi jelentésekre ad alkalmat.” Ugye értjük? Hazugságon alapul, hát istenem, ha jó sokszor mondják, hihető lesz. Nézzük az identitás szó jelentését! Az önmagunkkal való azonosság vagy valamely csoporttal való azonosulás érzését, élményét, illetve a szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül való önmeghatározást jelöli. Magyari szerint ez az önazonosság hiányzik a kormányváltóknál, legalábbis az ő számára nem elég átélhető demokráciát akarni, individuális szabadságokat tisztelni, európai értékekkel azonosulni, az neki kevés, vagy ki tudja, talán értelmezhetetlen.

A hvg.hu-n Hont András, vélhetően korábbi nagy sikerére tekintettel, újraközölte az Elkúrtuk, elkúrjuk, el fogjuk kúrni című dolgozatát. Úgy tűnik, az ő legnagyobb problémája változatlanul, hogy „visszaengedték a Ferit”. Ez a vereség oka szerinte, pedig ő ugye szólt. Fel is sorolja, ki mindenkinek szólt, és tessék, nem hallgattak rá. (A dolgozatról már részletesen kifejtettem a véleményemet, ezért e helyt ezt mellőzném.)

Váncsa István szerint a választáson azért nyert a Fidesz, mert csak egy harcos van porondon. Az ellenzéki összefogás azért vesztett, mert a baloldalnak nincs ideológiája. (Ebből az következnék logikai alapon, hogy Váncsa szerint a Fidesznek meg van, hisz kétharmaddal nyert, de ezt hagyjuk. (Pataki Ferenc szociálpszichológus Hosszú menetelés című, a Fideszről szóló könyvében* éppen a mellett érvel, hogy „a Fidesznek nincs ideológiája, nincs koherens teoretikus elképzelése sem a társadalomról, sem annak közeli és távoli perspektívájáról. Határozott elképzelése van viszont a hatalom szerepéről, és különösen a centralizált hatalom rendeltetéséről a társadalom életében A hatalom szerepének és rendeltetésének ezen elképzeléseiből erednek azok a gyakran eklektikus nézetek, azok a mozaikszerű, helyzettől függő, változékony, gyakran elfelejtett, majd újakkal felcserélt eszmetöredékek, amelyek megalapozzák vagy utólag legalizálják a mindenkori politikai gyakorlatot”.)

Váncsa összetéveszt két helyzetet: azt, hogy az ellenzék által ajánlott ideológia nem kellett a népnek, azzal a helyzettel, hogy nincs is ideológiájuk. A szomorú valóság ezzel szemben az, hogy Magyarország demokraták nélküli demokrácia volt. Váncsának is kevésnek tűnik ajánlatként az, hogy Magyarország legyen demokratikus jogállam, köztársaság, amely illeszkedik nyugatos európai demokráciák rendszerébe. Ez alapvetően határozza meg egy politika pilléreit. Ha neki is kevés ennyi, tényleg ne hibáztassuk a népet, mert az ő számára ezt valóban kézzel fogható üzenetté kell formálni. (Szerintem ez utóbbi elmaradása az igazi oka a vereségnek. És ez az az összefüggés, amely viszont nem fogalmazódik meg a sok kritika közt.) Amíg nem lesz elég demokrata, addig demokrácia sem lesz. Vagyis a munkát ott kell kezdeni, egészen lent, kis vitaklubok, olvasó- és önképzőkörök létrehozásánál, ahol el lehet sajátítani azokat az ismereteket, amelyek alapján természetes lesz, hogy miért jobb mindenkinek, vidéken és a városokban, szegényen és gazdagon demokráciában élni. De hogy ez még nem történt meg, nem jelenti azt, hogy a sajtó nagyérdemű szereplői vagy az elemzők hada fel lenne mentve az összefüggések láttatása alól, az ilyen ismeretek terjesztése alól. És mondjuk ne azt a tévhitet táplálják, amelyet például a Klubrádió egyik műsorvezetője adott elő, hogy a vereség oka a hiteltelenség, annak meg az, hogy új arcokra lenne szükség. Ráadásul szerinte a régi politikusok dolga lenne az újak kiválasztása is. Az ő figyelmébe is ajánlom Szigetvári Viktor szellemes válaszát, aki így reagált egy hasonló felvetésre: mindenkinek, aki új arcokra vágyik a politikában, szívesen megadja a Fővárosi Bíróság illetékes ügyintézőjének telefonszámát, ahol be lehet jelenteni új pártok létrehozását. (Ezzel mintegy rövidre zárta a választók, a civilek és a pártpolitika viszonyát. Nem átjárhatatlan falról van szó köztük, sőt. Itt volna az ideje, hogy az állampolgárok megértsék, a politika annyit jelent, mint foglalkozni a közügyeinkkel.)

Gondolom, az eddigiekből is kiderül, hogy dühös vagyok a demagógia, a másra várás, a bűnbakképzés igénytelensége miatt. Egy másik műsorban a politikus azt a kérdést kapta a műsorvezetőtől, hogy szerinte mi az oka annak, hogy 4 millió ember otthon maradt, nem ment el választani. Hogy van az, hogy az ellenzék nem tudja elvinni őket, ha egyszer annyira rossz a helyzet, ahogy állítja? Nekem is lenne kérdésem a riporterhez és társaihoz: szerintük milyen választás zajlott itt le? Volt-e például demokratikus nyilvánosság? Egyéb demokratikus országokban vajon minden szavazópolgár öntudatos választó-e, még ha kétségkívül meghatározóan többen vannak is ilyenek, mint nálunk? Nem. Arról van szó, hogy a mi országunkban az egyik politikai erő éppen azzal él tudatosan vissza, hogy a társadalom túlnyomó része nem rendelkezik semmilyen politikai műveltséggel. Így azt sem veszik észre, hogy ők maguk elemi módon tájékozatlanok. Másutt sem mindenki demokrata, a politikai szereplők meghatározó része viszont igen. Magyarországon olyan helyzet állt elő, ahol nem elegendő jó ideológiával és programmal rendelkezni, mert ezzel egyidejűleg a demokratikus kultúrát is meg kellene alapozni ahhoz, hogy ezt megértsék, és párhuzamosan pártpolitikát vinni azokkal szemben, akik antidemokratikusak, populizmussal, hazugsággal, gátlástalansággal az ország jövőjével nem törődve manipulálnak egy mindezek ellen felvértezetlen tömeget.

Az ún. írástudók hada tisztában van-e ezzel az elemi szociológiai ténnyel? Azt állítom, hogy nincs, vagy nem érdekli őket. Ezért hárítanak minden felelősséget a politikusokra, éppen azokra, akik vállalták, hogy egy ilyen politika ellenzéke lesznek. A vereség ismeretében, az ún. kritika során már nem helyi értékén kezelik a választási rendszer eltorzításának skandalumát, a fideszes stikliket a választási plakátok vagy az ajánlóívek kétes ügyében, az egyszínű hatóságok tényét és részrehajlását, mondván, hogy ha a választók nagyon akarták volna, így is melléjük álltak volna. Valójában erről is ők tehetnek, mert legitimáltak a rendszert azzal, hogy hajlandók voltak elindulni. Akkor meg mit panaszkodnak? Akik ezt mondják, azoknak miért is lenne válaszuk arra a kérdésre, hogy mi mást tehettek volna az ellenzéki pártok. Mintha a Fidesz számára egy bojkott bármiben hátrányt jelentett volna! Simán megrendezték volna úgy is a választást, amelyen a Jobbik és az LMP bojkott esetén is részt vett volna, a pluralizmus látszatát meg fenn lehetett volna tartani a bizniszpártok sokaságával. Arról nem is beszélve, hogy ugyanezen véleményformálók akkor arról értekeztek volna, hogy ezeknek nem is győzelem a céljuk, inkább a könnyebb megoldást választják. És mi garantálta volna a nép részvételét egy bojkottban? A nép, ez a nép, amely a Fidesz médiabefolyása alatt áll, vajon milyen értelmezését kapta volna a bojkottnak, és vajon távol tartotta volna-e magát a szavazástól? Ha lett volna bojkott, arra is volt kész megoldása a Fidesznek. A választási rendszer nem véletlenül nélkülözi ma már az érvényességi küszöböt.

Az ember csak ül és bambán hallgatja a sok okosságot. Állítólag ez, amiben élünk, csak egy másfajta demokrácia. Ezt onnan lehet tudni a nyilatkozó politológus szerint, hogy az ellenzék hajlandó a parlamentben politizálni. Döntsék el, mondja, ha ezt itt diktatúrának mondják, akkor nem kell részt venni a parlamenti munkában, ki kell menni az utcára. Csakhogy az utcán nincs senki. Ha tehát nem vonulnak ki a parlamentből, akkor ez azt jelenti, hogy itt és most a rendszert nem kezelhetik önkényuralomként. A politológus mintha elfelejtette volna egykori tanulmányainak azokat a tételeit, hogy ha már egy személy akarata irányít egy országot, ha minden intézményes kontroll kikapcsoltak, ha nincs semmilyen ellenőrzés a végrehajtó hatalom felett, ha nincs törvény előtti egyenlőség, jogbiztonság, akkor nemhogy demokráciáról nem beszélhetünk, hanem a hatalmat egyre totálisabban koncentráló államról és állampártról kell beszélnünk. Nemcsak ott van önkényuralom, ahol fekete autón szállítanak el embereket a börtönbe. Ott is az van, ahol minden törvényes indok vagy védelem hiányában bárki megfosztható a vagyonától, a munkájától. Egyesek ellen eljárás indulhat olyasmi miatt, amiért mások ellen nem, akár megalapozatlanul is. Személyre szabott törvények születhetnek, vagy előnyösek vagy jogfosztók.

Ebben az országban nemcsak az egyszerű állampolgároknál hiányzik a demokrácia értése, hanem sajnálatos módon a véleményformáló értelmiségnél, a sajtó munkatársainál is. Csak így fordulhat elő ugyanis olyan zavar, hogy komoly sajtóorgánumok a sajtószabadság védelme címén a kiretusáló köztévével és az álhírgyártó kereskedelmi tévével vállalnak szolidaritást, mert az a politikus, akinek a nyilatkozatait rendre meghamisítják, nem áll szóba velük. Ezt ők képesek egy nevezőre hozni azzal, hogy a mai állampárt nem engedett be a választási értékelésre olyan sajtóorgánumokat, amelyek más nézeteket képviselnek, de nem vádolhatók félretájékoztatással.

Ezek a sajtóorgánumok, amelyek magukat demokratikusan szolidaritást vállalónak vélik, addig sem jutottak el, hogy az újságírói etika normák vagy a szakmai tisztesség érdekében már régen kiközösítsék a hírhamisítókat, de odáig igen, hogy az ő néven nevezésük ellen tiltakozzanak. Ez pontosan azt a formalitások talaján álló demokrácia-felfogást tükrözi, amely a Fideszt jellemzi, amikor a Rui Tavaresnek a rendszer működéséről szóló súlyos kritikáit a csak formálisan létező intézményekre hivatkozva kérik ki magának. Elvárható-e akkor, hogy az állampolgár jobban eligazodjon a világban, mint azok, akiket egész nap hallhat, olvashat?

Természetesen a kormányváltó összefogás szereplőit lehet kritikával is illetni. Későn jött létre a megállapodás a különböző pártlogikák alapján folyó taktikázások miatt. Ezért nem volt idő, egységes ellenzékként beágyazódni a politikai rendszerbe. Lehet kritizálni a vezetőválasztást, ebben a nagyvonalúság hiányát, és azt is, hogy a szereplők nagy része hosszú időn át alkalmazkodott a Fidesz karaktergyilkos manipulációinak eredményéhez, holott túllépni ezen korábban éppúgy lehetett volna, mint most a végén. De a konszenzusukkal mégis inkább képesek voltak a demokrácia iránti elkötelezettségről tanúbizonyságot tenni, mint az a közeg, amely láthatóan még mindig nem érti, mi volt a tét. És leginkább azt nem érti, hogy a valódi megújulást a demokratikus működés lényegének megértése hozhatja csak el. Az, hogy a legfontosabb közös célok érdekében együtt kell tudni működni, meg kell tudni állapodni, a megállapodásokat be kell tudni tartani, el kell tudni viselni a másik véleményét, nem rákényszerítve a magunkét, hanem egyenrangú partnerként kezelni. Még mindig ott tartanak, hogy X és Y miként játszható ki egymás ellen, és szinte élvezettel cincálják a vesztesek szavait, tetteit ezer darabra, most, amikor bejelentették, hogy az új parlamentben az önállóságuk megőrzése irányába tesznek lépéseket és külön készülnek az EP-választásra. Boldogan naugyemegmondtamoznak, hát ezek csak  azért egyesültek, hogy győzzenek, sziszegik, micsoda álságos dolog is ez. Nem az a skandalum, hogy erre a választási törvény  zsarnoki és ármányos logikája miatt kényszerültek rá, hanem hogy elvtelenül tették, mármint szerintük. Mert a pártlogika számukra a fontosabb elv, s nem az, hogy demokráciában éljenek, ahol megférnek egymás mellett a különböző pártlogikák demokratikus pártok esetében. Még mindig azt hiszik, elitcserével oldhatók meg súlyos társadalmi hiátusok, még mindig úgy gondolják, a politika csak a politikusok dolga. Ezért papolnak reggeltől estig önvizsgálatról, természetesen csak a politikusokéról. Ez a ködevés személy szerint engem már jobban zavar, mint a politikai vereség.

A legfőbb probléma az időveszteség volt, de az idő vesztegetésében is jelentős szerepe volt ennek a közegnek, éppen az ilyen ködevésnek. A tanulságokat tehát nemcsak a politikusoknak kéne levonni, mert a véleményformálóknak, a sajtónak is jelentős felelőssége van abban, hogy a választópolgárok egy jó része elbizonytalanodott. Ez a közeg ma is azon van, hogy a valóságosnál kiábrándítóbb képet fessen a vesztesekről, és közben azt hiszi, objektív kritikát gyakorol.

A baloldali és liberális ellenzék abban igenis jól teljesített, hogy képes volt konszenzusra, kompromisszumra jutni. Korábban ez nem volt jellemző, ezért ez a magatartás igenis innovatív. Esélyt pedig nem új arcok és új ideológiák adhatnak, hanem az alulról való szisztematikus építkezés, hogy legyen elég demokrata is a demokráciához. Nemcsak pártépítésről van szó, hanem egyfajta demokráciaoktatásról. Legyen széles körben evidens, hogy mit jelent ez a fogalom! A hétköznapi élet példáival kell lefordítani, kézzel foghatóvá tenni, hogy mit jelent ha van, és mi történik, ha nincs demokrácia. Meg kell tanítani, hogy a civil kiállás és közreműködés az alapja a jó pártpolitikának is. Ne legyenek kétségeink, a Fidesz ennek nem fog örülni. Félelemkeltéssel, sőt normaalkotással fogja akadályozni. Az ilyen munka azonban már a kezdet kezdetén adhat sikerélményeket is. Hosszú távon pedig valódi esélyt teremt a sikerhez.
 

* Pataki Ferenc, Hosszú menetelés, Noran Libró Kiadó, 2013, 16. old.

Lánczos Vera