Mint arról a tavalyi év utolsó napján beszámoltunk, a kormány döntése értelmében Magyarország német megszállásának 70. évfordulójára emlékművet állítanak a budapesti Szabadság téren. Ungváry Krisztián történész január 8-án azt boncolgatta a Komment.hu oldalon, hogy milyen színben tünteti fel ez a kormány és a magyarok viszonyát a holokauszthoz, és mit árul el a kormány történelemképéről. A következőkben a megszálláshoz vezető eseményeket foglaljuk össze.

A Kállay-kettős

A Szovjetunióval, az Egyesült Államokkal és Angliával is hadban álló Magyarországot 1942 márciusa óta vezető Kállay-kormány 1943 elején kezdte meg óvatos lépéseit az ország háborús terheinek enyhítésére, a háború Magyarország számára kedvező befejezésére. A németekkel fenntartott kapcsolat lazítását azért tartották szükségesnek, mert Sztálingrád és a Don-kanyar után felismerték, hogy a németeknek egyre kisebb az esélyük a „végső győzelemre”. Kállay Miklós miniszterelnök és követői azt tűzték ki célul, hogy Magyarország a lehető legkevesebb sérüléssel kerüljön ki a háborúból, ráadásul – legfeljebb csekély módosításokkal – fönnmaradjon a fennálló társadalmi rend és a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett kormányzati berendezkedés.

Kállay Miklós és kormánya ezért 1943 nyarán arra törekedett, hogy érintkezésbe lépjen Angliával és az Egyesült Államokkal, és ha az események úgy alakulnak, előttük tegye le a fegyvert. A kalandregénybe illő tárgyalások eredményeként 1943. szeptember 9-én létrejött titkos megállapodás Magyarország megadását helyezte kilátásba arra az esetre, ha az angol–amerikai csapatok elérik az országhatárt. A megállapodás néhány egyéb –

Kállay számításai 1943 kora őszén nem tűntek teljesen reménytelennek: Olaszország éppen a megállapodás megkötésének napján kért fegyverszünetet, és a levegőben lógott egy esetleges balkáni szövetséges partraszállás lehetősége is. Ha ezek a katonai események meghozzák a remélt áttörést, az angol–amerikai csapatok elérhették volna Magyarország déli határait. A balkáni partraszállás azonban soha nem valósult meg, az olaszországi hadműveletek pedig lassúságuk miatt méltán érdemelték ki a „Csiga-hadművelet” nevet. Olaszország szövetségesek által meg nem szállt részén pedig a németek és az általuk felállított bábkormány vette át a hatalmat. Az olasz kiugrás kudarca óvatosságra intette Kállayt: 1943 utolsó hónapjaiban tartózkodott minden olyan lépéstől, ami provokálta volna a németeket, és az ország megszállását eredményezte volna. Ez pedig azt is jelentette, hogy a szeptemberben megkötött előzetes fegyverszüneti egyezmény pontjaiból lényegében semmi nem valósult meg. Ez természetesen nem növelte az angolok bizalmát Kállay iránt.

Német következtetések

1943 szeptemberéből a németek is levonták a következtetéseiket. Olaszország – a németek számára váratlan – kiugrása intő példa volt, és nem akarták, hogy mindez Közép-Európában is megismétlődjön. Egy esetleges román és magyar átállás – különösen, ha ez egyszerre történik – szinte kezelhetetlen helyzetet, akár a front teljes összeomlását jelenthette volna a németeknek. Éppen ezért mind katonai, mind politikai szempontból komoly előkészületekbe fogtak, hogy megakadályozzák az érintett országok kilépését a háborúból.

1943. szeptember 30-ra elkészült Magyarország katonai megszállásának terve, a Margarethe I. terv, amelyet különösen indokolttá tett Hitlernek a Kállay-kormánnyal szembeni bizalmatlansága. A Margarethe II. Románia megszállásra vonatkozott volna, ám Hitler az Antonescu vezette román kormányt alapvetően megbízhatónak tartotta, így ennek a tervnek a megvalósítására nem került sor, sőt, a Margarethe I. terv korai változata még román csapatok részvételével is számolt a Tiszántúlon. A terv katonai szempontból komoly nehézségeket ígért, hiszen nem volt kiszámítható a magyar hadsereg viselkedése, ráadásul a sok fronton lekötött németek a szükséges csapatokat is nehezen tudták volna biztosítani.

A német külügyminisztériumban eközben megkezdődött a terv politikai oldalának kidolgozása is. Novemberben a Standard Villamossági Társaság igazgatójának álcázva Budapestre küldték Edmund Veesenmayer magas rangú SS-tisztet, hogy tájékozódjon a magyarországi politikai helyzetről, és találkozzon a németbarát politikai erőkkel. Veesenmayer – akit a márciusi bevonulás után Hitler a teljhatalmú magyarországi megbízottjának nevezett ki – december 10-én Ribbentrop külügyminiszter asztalára egy közel ötvenoldalas jelentést tett le, amelyben a magyar történelem és a politikai helyzet elemzésével arra a következtésre jutott, hogy sürgősen be kell avatkozni az országban, különben veszély fenyegeti a magyar háborús részvételt. Javaslata a későbbi megoldás sok elemét előrevetíti: szerinte politikai megoldás kell, vagyis Horthy kormányzót rá kell venni az együttműködésre, a Kállay-kormányt viszont el kell távolítani. Javasolja, hogy Magyarországot teljes egészében illesszék be a birodalom gazdasági vérkeringésébe, és nézete szerint szükséges „hozzányúlni” a zsidókérdéshez is.

Kállay politikájának zsákutcája

Kállay Miklós miniszterelnök 1944 első hónapjaiban egyre gyorsabban szűkülő mozgástér keretei között volt kénytelen manőverezni. Az eredeti célkitűzés, amely szerint az angolok és az amerikaiak előtt tegye le a fegyvert Magyarország, egyre inkább illúziónak tűnt, hiszen mind reménytelenebbé vált, hogy a nyugati szövetségesek érjék el előbb az országhatárt. A szovjet csapatok viszont dinamikusan törtek előre a keleti fronton, így egyre biztosabbá vált, hogy ők fognak előbb ideérni.

Kállay azonban továbbra sem volt hajlandó a Szovjetunióval tárgyalásokba bocsátkozni, és ismét a nyugati szövetségesekkel kereste a kapcsolatot, érdemi eredmény nélkül. 1944 januárjában ezért már azt tűzte ki célul, hogy a Szovjetunióban harcoló magyar alakulatokat visszavonják a magyar határ előterébe, ahol a Kárpátok kínálta természetes védvonalat fölhasználva építik ki védelmi állásaikat. Az elképzelés szerint a magyar csapatok ettől kezdve nem folytattak volna támadó hadműveleteket a Szovjetunió ellen, hanem hagyták volna, hogy a szovjet hadsereg északi és déli irányban „megkerülje” az országot. A hadiállapot formálisan nem szűnt volna meg, ám Magyarországon nem állomásoztak volna német csapatok, és az ország nem vett volna részt aktívan a háborús eseményekben.

Német csapatok a budai várban 1944-ben Forrás: Wikipedia

A magyar csapatok visszavonásába azonban a németek nem egyeztek bele, ráadásul az elképzelést Nyugaton meglehetősen irreálisnak gondolták. Az is volt: a németek pontosan az ehhez hasonló esetek elkerülésére készítették elő már hónapok óta a Margarethe-tervet. Kállay hintapolitikája tehát, noha indítékai érthetőek voltak, 1944 februárjára-márciusára zsákutcába jutott, hiszen a németek bizalmát már régen elvesztette, a nyugatiak bizalmát nem nyerte el, a Szovjetunióét viszont nem kívánta elnyerni. A belpolitikában is elszigetelődött: a háborúellenes ellenzék számára kevés volt „a béketapogatózás”, a németbarát jobboldal számára viszont túlságosan is sok.

A német döntés

A szovjet csapatok 1944 februárjában átkeltek a Dnyeper folyón, majd a Prut folyón is. Gyors előretörésük nyomán nyilvánvaló lett, hogy hamarosan elérik a magyar határt. A német kormány számára sorsdöntő fontosságú lett, hogy biztosítsák Magyarországot, hiszen a magyar kiugrás a teljes összeomlást jelentette volna Németország számára, ráadásul attól is tartottak, hogy a magyar kormány végül mégis eljut a közvetlenül a szovjetekkel kötendő fegyverszünet gondolatáig. Februárban tehát felgyorsultak a megszállás végrehajtásának konkrét előkészületei. A hónap végén Hitler ismét megbizonyosodott Antonescu és a román kormány megbízhatóságáról, így a Margarethe II. tervet végleg félre lehetett tenni.

Az ősszel előkészített tervet február végén több ponton is módosítani kellett. Ennek oka egyrészt az volt, hogy az akkor bevetni kívánt csapatok jelentős része már a keleti fronton harcolt, másrészt ezúttal már nem számoltak a románok részvételével sem. A terv ezúttal arról szólt, hogy Magyarországon a szovjet frontra átvonuló csapatoknak álcázzák a megszálló csapatokat, ezért az akció ezen része a Trójai faló fedőnevet kapta. Február 29-én megkezdődött Bécs környékén a majdani megszálló erők összegyűjtése és a parancsnokság kiépítése, a végrehajtásra vonatkozó hadparancsot pedig március 12-én adta ki Hitler. A megszállás végrehajtásának végső formája aztán a klessheimi kastélyban március 15-én tartott megbeszélésen dőlt el. Néhány magyarországi német ügynök javaslatára – amelyek egybeestek Veesenmayer decemberi fölvetéseivel – végül a tisztán katonai és a tisztán politikai megoldás vegyítése mellett döntöttek. A cél az lett, hogy a német fegyverek árnyékában Horthy Miklós kormányzó végül járuljon hozzá a németek magyarországi bevonulásához, ezt követően pedig a háborút minden körülmények között folytató kormányt nevezzen ki, amely teljesíti a németek valamennyi katonai, politikai és gazdasági követelését.

Nyilas katonák és egy német harckocsi 1944-ben Budapesten Forrás: Wikipedia

Jagow budapesti német követ így még aznap este, a március 15-i nemzeti ünnepen az Operaházban magánkihallgatást kért Horthy kormányzótól, és tolmácsolta Hitler meghívását Klessheimbe. A meghívás szerint 17-én este vagy 18-án, szombaton délelőtt kívánt találkozni a Führer Horthyval. Horthy március 18-án érkezett meg a Salzburghoz közel eső Klessheimbe, ahol Hitler választás elé állította a kormányzót. Vagy elfogadja a megszállást, a kormány leváltását és a németek többi követelését, vagy szembe kell néznie az erőszakos bevonulással, mely esetben Hitler „nem tudja szavatolni Magyarország biztonságát és jövőjét”. Még azzal is megfenyegette Horthyt, hogy a környező országok – szlovákok, románok – is részt vesznek majd a megszállásban. Horthy kormányzó végül a feszült, többször megszakított tárgyalások eredményeként elfogadta Hitler ultimátumát, így a német csapatok másnap, 1944. március 19-én érdemi magyar ellenállás nélkül vonultak be Magyarországra.