Tudtam-e, kérdezi a kormány egész oldalas hirdetésben, hogy a minimálbér 2010 óta hány forintról hány forintra, azaz, hányszorosára nőtt? Hát azt tudtam-e, szegezik a mellemnek egy másik hirdetésben a kérdést, hogy a Magyar Falu Programban hány utcát újítottak fel, és hány járdaszakaszt építettek? Tudtam-e, hogy már 650 ezren igényeltek gondosórát, és van-e fogalmam arról, hogy hányszor annyit költ a kormány egészségügyre, mint amennyit a 2010-ig hivatalban lévő kormány költött? És azt tudtam-e, hogy hány új mentőautó állt, vagy áll hamarosan szolgálatba?
Ami azt illeti, mindezeket konkrétan nem tudtam, de valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy jók hozzám a derék urak. Mindazonáltal kissé önfényezőnek tűnik számomra ez a siker-cunami, merthogy nemcsak a kormány, hanem más foglalkozási ágak művelői is eldicsekedhetnének azzal, hogy mi minden jót tettek embertársaikért. (Ami egyébként, akárcsak a kormány tagjainak, kötelességük, ezért kapják a fizetésüket.)
Az orvosok például naponta elmondhatnák, hogy hány embert gyógyítottak meg, a tanárok, hogy hány gyereket tanítottak meg írni és olvasni, sőt, teszem azt, a kőművesek is eldicsekedhetnének azzal, hogy hány új házat építettek és közülük eddig még egy sem dőlt össze.
A dicsekvés nem lehet a kormány kiváltsága, az újságíróknak is volna mivel kérkedniük. Én például úgy gondolom, hogy egyáltalán nem haszontalan, ha tájékoztatom az olvasókat több évtizedes publicisztikai munkásságom sikereiről. Objektíven, természetesen, kellő távolságtartással, a rám jellemző ízléses, magamutogatástól mentes, visszafogott stílusban. Szólnék persze a kudarcokról, a kevésbé sikerült írásaimról is, de ilyenek, amint azt az olvasók nagyon jól tudják, nincsenek. Ha akarnék, sem tudnék rosszat írni, de nem is akarok. Miért is akarnék, amikor már előre tudom, hogy úgysem tudok?
De lássuk a tényeket!
Tudta, hogy az elmúlt évtizedekben 64 ezer jelzős szerkezetet használtam, többségüket helyesen?
(Egyszer ugyan összekevertem a tárgyas ragozást egy átvonuló hidegfronttal, de senki sem vette észre.) Tudta, hogy volt 27 ezer múlt idejű, ugyanennyi jelen-, valamint 67 ezer jövő idejű megfogalmazásom, és ez az eredmény nemzetközi összehasonlításban is jó, magyar viszonylatban pedig, jobb szó híján, kimagasló? (Van ugyan olyan hazai pályatársam, aki a jelzett időszakban még nálam is több ikes igét használt, ám ő a melléknevek képzésében a fasorban sincs hozzám képest.)
Ami a tartalmat illeti, Kedves Olvasó, úgy gondolom, jogos a büszkeség, nincs okom szégyenkezésre. Írásaim hetven százalékának a végén volt valamiféle csattanó, többnek ezek közül értelme is volt. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az európai publicisták 64 százaléka irigyel emiatt, 24 százalékuk megfojtana egy kanál vízben és csak a fennmaradó 10 százalék mondja azt, hogy pancser vagyok. Utóbbiakat visszamenőlegesen lehazaárulóztam.) Mellékesen még számos más jó cselekedetemről is beszámolhatnék, de ezt egyfelől szerénységem tiltja, másrészt pedig úgy gondolom, hogy nem tartozik a tárgyhoz, és sokan úgy érezhetnék, hogy csak egyéb problémáimról – például a rám jellemző értelemzavaró elütésekről – szeretném elterelni az olvasó nagybecsű figyelmét.
Mindent összevetve, még egyszer gratulálok az olvasónak, amiért fejlett ízlésvilágának engedve, engem választott. Kérek mindenkit, hogy legközelebb is engem olvasson. Ne X kollégát, mert ő hazudik, ne Y sajtómunkást, mert ő egy írástudatlan szélkakas, Z-ről pedig mindenki tudja, hogy bár valamikor jól indult, valójában egy gumigerincű patkány.
Büszke vagyok Önre, Tisztelt Olvasó, amiért tudja rólam, hogy milyen jó vagyok. Vagy úgy hiszi. Vagy nem hiszi úgy, hanem épp ellenkezőleg gondolja, de nem akar elszomorítani, mert volt gyerekszobája, és inkább nem mond semmit.
Szóval, csak azt szerettem volna mondani, hogy nekünk, magyaroknak van a világon a legjobb kormányunk. Tudjuk ezt anélkül is, hogy hazug propagandára és önfényezésre számolatlanul szórnák a pénzünket.
Tweet
Föld S. Péter 1951 október 4-én született újságíró, író, humorista. A budapesti Metropol munkatársa. 1980-1990 között a Lúdas Matyi újságírója. 1991-1998 között a Kurír rovatszerkesztője volt. Művei: A téma az ágyban hever (1987), Jó játék a rajzfilm (1988), Röhög a belosztály (1988), Adócsalók kézikönyve (1988), A kutyafáját (1988), Autós szextúrák (1988), Ahogy azt Móricka elképzeli (1989), Disznó viccek gyűjteménye (1989), Miért nem bírjuk az ügynököket? (2004), Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz! (2005).