2024-ben az Alkotmánybíróság hozott egy fölöttébb gyáva, de még a jogászi józan ész határain belül maradó határozatot. A testület egyfelől egyhangúlag arra a következtetésre jutott, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak (SZVH) bizonyos civil szervezetekről vagy médiumokról kiadott jelentései semmilyen korlátot nem jelentenek a szólásszabadsággal szemben. Másfelől két különvéleménnyel azt is kimondta, hogy az SZVH nem hatósági döntéseket hoz, a jelentései közvetlenül nem rónak jogi kötelezettségeket azokra a szervezetekre, amelyekről a jelentés készült, így az SZVH-nak nem is kell megfelelnie azoknak a követelményeknek, amelyek az Alaptörvény XXIV. cikke által védett tisztességes hatósági eljáráshoz való jogból következnek.

Az SZVH jelentéseit normalizáló határozatnak van azonban egy fontos implikációja: az következik belőle, hogy ha viszont mégis hatósági jogköröket kapna az SZVH, úgy már vonatkoznának rá a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog követelményei. Amennyiben az ún. átláthatósági törvény hatályba lépett volna, igen nehéz lett volna amellett az álláspont mellett kitartani, hogy az SZVH jelentései továbbra is csak következmény nélküli elemzések.

Az olvasó ennél a pontnál valószínűleg erős késztetést érez arra, hogy letegye írásomat, hiszen miért is foglalkozna egy olyan jogtechnikai kérdéssel, miszerint hatóságnak tekinthető-e az SZVH. Pedig ennek a látszólag száraz jogtechnikai kérdésnek óriási tétje van. Gondolatmenetem lényege az, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogot nagyon szoros viszony fűzi az igazság kutatásához, és

a Szuverenitásvédelmi Hivatal nem más, mint a NER egyik kísérlete arra, hogy azt az episztemológiai nihilizmust, vagy másképpen fogalmazva, ipari méretű hazudozást, ami a politika szféráját ma áthatja, a politika világán túlra is kiterjessze.

Akkor, amikor a jogállamról beszélünk, a legtöbb embernek nem az igazság jut eszébe. Még a legtöbb jogász is hajlamos a jogállam központi értékének a jogbiztonságot tekinteni, aminek semmi köze sincs az igazsághoz. Van azonban a jogállamiságnak egy másik fontos alkotóeleme is, amely elsősorban nem a jog kiszámíthatóságával, hanem a jogi eljárások méltányosságával áll összefüggésben.

A tisztességes eljárás követelményei közé tartozik a bíróságoknak mint intézményeknek a függetlensége, az eljáró bírók pártatlansága, jogosultságok, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy valaki egy jogi eljárásban a saját álláspontját ki tudja-e fejteni, hogy van-e jogorvoslathoz való jog és így tovább. Ha a jogi eljárások alanyaira gondolunk, akkor ezek a jogosultságok az eljárás méltányosságával vagy tisztességességével kapcsolatosak, ám ezen értékeknek az igazsághoz fűződő viszonya továbbra sem magától értetődő.

Állításom az, hogy amennyiben nem az eljárásban résztvevő személy, hanem a jogrendszer egésze, a jogi intézmények felől vesszük szemügyre a tisztességes eljáráshoz fűződő jog követelményeit, úgy azoknak nagyon is fontos instrumentális szerepük van a jogrendszer hatékonyságának a biztosításában. A bíróságok akkor működnek hatékonyan, ha megalapozott döntéseket hoznak. Ez ugyanis az alapfeladatuk. A megalapozott döntések pedig azt követelik meg, hogy a bírók a valóságnak megfelelő tényállásokat állapítsanak meg, helyesen értelmezzék a jogszabályokat, és megfelelően alkalmazzák ezeket a jogszabályokat a tényállásra.

A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványait én itt most nagyvonalúan három nagy csoportba sorolom be, az első kettő a megalapozott döntések episztemológiai, a harmadik pedig a motivációs feltételeihez kapcsolódnak.

Először is: e jogok azzal állnak összefüggésben, hogy a szemben álló felek a lehető legjobb, legerősebb formában tudják előadni érveiket. Ezért biztosítja a jog az anyanyelv használatát és a megfelelő jogi képviseletet, ezért adja meg a lehetőséget, hogy a két fél a másik érveire fel tudjon készülni, ezért írja elő a jog a „fegyverek egyenlőségét”. Ezen szabályok mögött az a megfontolás húzódik meg meg, hogy az igazság megtalálására a robusztus vita kínálja a legjobb esélyt.

Másodszor: a jog vitákra épülő karaktere nem merül ki abban, hogy a jogvita két résztvevője ütközteti egymással az érveit. A tisztességes eljárás azt is biztosítja, hogy a bíró döntése a felek érveihez hasonlóan ellenőrizhető és kritizálható lehessen. A bírónak indokolni kell a döntését, az írásbeli indoklás így objektiválódik, elvileg az egész jogászi szakma megismerheti azt. A bíró érvelésének minőségéért szakmai reputációjával felel. A tárgyalás nyilvánossága biztosítja, hogy a tágabb nyilvánosság, esetleg a sajtó munkatársai az eljárásnak azokat az apró rezdüléseit és mozzanatait is kövessék, amelyek nem kerülnek be az indoklásba. A jogorvoslat révén pedig a bíró döntését és érvrendszerét egy másik bírói fórum is ellenőrizheti, vagyis a jogrendszerbe be van építve a korrekció lehetősége.

Harmadszor: a bírói függetlenség és a bírók pártatlansága azt hivatott biztosítani, hogy a bírók döntését ne befolyásolják olyan motivációk, amelyek eltérítenék a döntéshozót az igazság keresésétől.

A tisztességes eljárásnak fentebb kifejtett felfogása eredetileg csak a bíróságokra vonatkozott. A jogállam XX. századi története azonban hozott ebben a történetben két fontos változást. Egyfelől a tisztességes eljárás követelményei, ha egyszerűsített formában is, de leszivárogtak a közigazgatásba is (a magyar Alaptörvény egy külön cikkben szabályozza a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogot). Másfelől a közigazgatási bíráskodás megjelenésével a jogállamok lehetőséget teremtenek a közigazgatási határozatok jogszerűségének a felülvizsgálatára. Így ha magában a közigazgatási eljárásban nem is érvényesülnek a bírósági eljárás szigorúbb szabályai, a döntés mégis ki van téve egy olyan szerv ellenőrzésének, amelyre viszont vonatkoznak ezek a szigorúbb szabályok.

Nem kell különösebben mélyenszántó elemzés annak belátásához, hogy az SZVH fényévnyi távolságra áll a tisztességes eljárás eszményétől. Lánczi Tamást, akinek intellektuális tevékenysége leginkább az élő és holt liberális értelmiségiek listázása által vált ismertté, nyilvánvalóan nem tekinthető független és pártatlan döntéshozónak.

Ha Lánczi személye nem lett volna elég garancia a pártos elfogultságra, az SZVH által vizsgált intézmények köre aligha hagy kétséget afelől, hogy mi ennek az intézménynek a valódi rendeltetése. Ahogy ezt várni lehet, az SZVH egyik „elemzése” kimutatja, hogy „az ukránok Magyar Péter győzelmében érdekeltek”, amin három év ukránellenes hisztériakeltés után én azért nem csodálkoznék annyira.

Ellenben sehol sem találom az SZVH hírei között, hogy „az oroszok Orbán Viktor győzelmében érdekeltek”, pedig Putyin ezt teljesen explicitté tette.

Továbbá ha a NER-rel szembeni ellenségességgel nem vádolható Alkotmánybíróság azt gondolta volna, hogy az SZVH eljárása megfelel a tisztességes hatósági eljárás szabályainak, akkor ennek megfelelő határozatot hozott volna. De elég az SZVH néhány jelentésébe beleolvasni. Az SZVH jelentései műfajilag rendkívül nehezen értelmezhető irományok. Vannak életünknek olyan területei, ahol számít az igazság kiderítése, és az igazság bizonyításának vannak bizonyos jól szabályozott követelményei. Egy tudós, egy oknyomozó újságíró vagy éppen egy bíró más kontextusban és más célból, de egyaránt az igazságot keresi a tudományra, az újságírásra, vagy éppen a bíráskodásra vonatkozó szabályok szerint. Az SZVH jelentései azonban mindhárom kritériumrendszer szerint fércmunkák, amilyeneket egyetlen magára valamit is adó tudós, oknyomozó újságíró vagy bíró sem adna ki a kezei közül. Ezek a jelentések, miközben konkrét szervezetek felelősségét „állapítják meg”, inkább hasonlítanak rossz újságcikkekre, mint tudományos elemzésekre vagy bírói ítéletekre. Nem véletlen, hogy az Átlátszó által a jó hírnév sérelme miatt indított bírósági eljárásban az SZVH azzal védekezett, hogy a jelentésüket összefoglaló videó csak vélemény: ők maguk is tisztában voltak azzal, hogy esélytelenek lennének bizonyítani állításaik igazságát egy olyan fórumon, ahol az igazság bizonyítása még számít valamit.

Írásom második részében egy tágabb összefüggésrendszerbe szeretném helyezni az SZVH tevékenységét. Azt mindenki tudja, hogy bár a politikusok szoktak hazudni, vagy legalábbis gyakran nem bontják ki az igazság minden részletét, azért a racionális vita lehetősége és az igazságra való törekvés nélkül aligha igazolható a képviseleti demokrácia. Ha valaki azt is gondolja, hogy a politikában tett normatív állítások nem bizonyíthatók objektíven, a politikai diskurzusban a politikusok minduntalan tesznek tényállításokat is, melyek lehetnek igazak vagy hamisak, közpolitikai döntéseik összevethetők kinyilvánított értékeikkel, tényleges tetteik összevethetők ígéreteikkel.

A NER azonban szisztematikus munkával felszámolta az értelmes politikai vita lehetőségét. Bár sokszor megírták már ennek a mikéntjét, érdemes néhány pontban röviden összefoglalni ennek a folyamatnak néhány mechanizmusát.

• A számonkérhetőség hiánya. Egy jól működő demokráciában a hatalom gyakorlása folyton ki van téve a kritika lehetőségének. A Fidesznek számos bejáratott eszköze van arra, hogy minimalizálja a számonkérhetőséget. Ennek talán legfontosabb eleme, hogy a miniszterelnök kormányzása 16 éve alatt egyetlen egyszer sem került olyan diszkurzív szituációba, amelyet egy újságíró vagy egy ellenzéki vizsgálóbizottság uralt volna, és a miniszterelnök ne tudott volna a választ elkerülve kilépni abból a szituációból.
• Az ellenfél álláspontjának eliminálása. A magyar médiának vannak olyan szegmensei, ahonnan a NER teljesen kiszorította az ellenzéki nézeteket, vagy azok csak kormánypárti prezentálásában és értelmezésében jelennek meg. Vagyis a magyar lakosság egy nem elhanyagolható részéhez egyáltalán nem jutnak el autentikus formában az ellenzék üzenetei. Még gyakoribb, hogy a Fidesz átkeretezi az ellenzéki álláspontot, elég csak a háborúpártiság bornírt vádjára gondolni. De maga a háborúpárti és békepárti distinkció is a hazugság eszköze: egyenlőségjelet lehet vele tenni az agresszor és a védekező közé, a felelősséget a megtámadott félre lehet hárítani. Budapest utcáin egyetlen plakát sincs, amely Putyint hozná összefüggésbe a háborúval, de végtelen számú, ami az ukránokat. De mára a kormánypárti sajtó nem egyszerűen átkeretez valós tényeket. Hogy stílszerűek maradjunk, a Háború és békénél hosszabb hamisítványt kreált a Tisza párt adóprogramjának állítva be azt. A procedurális demokráciának egyetlen olyan védhető elmélete sincs, amibe beleférne a választók ilyen szintű tudatos félrevezetése.
• Az ellentétes nézeteket képviselők hitelességének aláásása. A Fidesz azonban nemcsak az ellenzéki üzeneteket eliminálja, keretezi át, vagy hazudik azokról, hanem a beszélők hitelességét is minden esetben megkérdőjelezi. A kutyaláncon tartott, külföldi gazdáit szolgáló Peter Magyjar önálló akarattal nem rendelkező személyiség – és poloska is, aki elárulta a családját –, ezért érdemtelen arra, hogy a miniszterelnök vitába szálljon vele. Persze súlyosan dehonesztáló megjegyzések naponta hangzanak el a Fidesz politikusairól is, ezek azonban soha nem jártak még együtt a vitára való hajlandóság teljes, kategorikus megtagadásával.
• Folyamatos zajkeltés. A negyedik összetevő a brutális anyagi fölény, ami lehetővé teszi, hogy a Fidesz állandóan zajt generáljon. Hiába cáfolhatók egyenként vádjai, a hamis állításoknak olyan tömegét generálják, ami ellen nagyon nehéz hatékonyan védekezni. A kíméletlen gyakorisággal (és jobbára közpénzből finanszírozott) ismételt hazugságok akkor is elbizonytalanítanak egyeseket, ha bírósági ítélet van arról, hogy a kormánypártok hazudtak.

Ezek után segítsünk az alkotmánybíróknak, hogy megértsék a nem túl bonyolult összefüggést: az SZVH ennek a gépezetnek az integráns része. Bot a küllők között. A kormánnyal szemben kritikus médiumok és civil szervezetek vegzálásának célja, hogy kényelmetlenné tegye azok életét, és az állam autoritását felhasználva, az állami hivatalosság pecsétjét ráütve ún. jelentéseire, elbátortalanítsa őket, illetve hogy a külföldi befolyásgyakorlás vádjával személyükben is hiteltelenítse a megszólalókat. És ha az SZVH a bíróság előtt nem is tudja bizonyítani vádjait, a „véleménye” legalább növeli a zajt.

Van az SZVH nyomorúságának egy olyan mozzanata, amire muszáj röviden kitérni. Ez a hivatal elvileg arra lenne hivatott, hogy megállapítsa, kik azok, akik külföldi érdekeket képviselve befolyásolni kívánják a magyar politikát. Talán vannak olyan olvasók, akik emlékeznek a Különvélemény című film precogjaira, akik elvileg képesek voltak tévedhetetlenül előre látni, hogy ki és mikor fog bűncselekményt elkövetni. A NER-nek van egy ilyen precogja, úgy hívják, hogy Orbán Viktor, aki vizsgálat nélkül is pontosan és tévedhetetlenül meg tudja állapítani, hogy ki külföldi ügynök. Egyszerűen látja rajtuk.

Két eset lehetséges. Vagy az van, hogy a miniszterelnök valóban olyan, mint egy precog, és tudja vizsgálat nélkül, hogy ki áll külföldi befolyás alatt. Ebben az esetben az SZVH léte fölösleges, ezért értelmetlen – mert az eljárásánál van egy sokkal gyorsabb és megbízhatóbb módszer elvégezni azt, ami az ő feladata.

Vagy az van – és magam hajlanék erre a variációra –, hogy a miniszterelnök mégsem egy precog, hanem a hivatal jelentéseinek elébe vágva, munkáját teljes mértékben ignorálva vádaskodik bizonyítékok nélkül.

Ebben az esetben az SZVH léte nem fölöslegesen, hanem szánalmasan értelmetlen.

Olyan ez, mintha lennének bíróságaink, azok hoznának is ítéleteket, ám Orbán Viktor a bíróságok ítéletétől függetlenül, ránézésre börtönbe zárhatna embereket. (Vagy ami ennek az inverze, hogy a NER másik két precogja, Balog Zoltán és Novák Katalin kegyelmet adhat embereknek, mert ők a bíróságnál pontosabban tudják, hogy ki ártatlan és ki nem.) Persze a következmények itt sokkal kevésbé súlyosak, de a mechanizmus ugyanaz.

De térjünk vissza a gondolatmenetem fővonalához. Azt állítottam, hogy a NER természete szerint összeférhetetlen az értelmes politikai diskurzus kereteivel. Mostanra az igazságon túli világ logikája más szférákat is maga alá próbál gyűrni. Amióta a közvélemény-kutatásokban a Tisza jól szerepel, inszinuálták az egész közvélemény-kutató szakmát. Abból a kétségtelenül igaz állításból, hogy minden sajtóorgánumnak van valamilyen értékrendszere, arra a következtetésre jutottak, hogy újságírás nem létezik. Így próbálnak egyenlőségjelet tenni a propaganda és az újságírás közé, és ezzel mentik fel propagandistáikat az újságírás elemi szabályai alól. Ha valaki majd ennek a korszaknak a médiaviszonyait tanulmányozza, tanulságos lesz statisztikát készítenie a sajtóperek megoszlásáról.

Persze, a NER hívei számára a kormánysajtó jóval gyakoribb elmarasztalása sem bizonyíték semmire, mert amikor számukra kedvezőtlen ítéletek születnek, akkor már a bírák sem függetlenek és pártatlanok. Amiképpen a közvélemény-kutatás vagy az újságírás, úgy a bíráskodás sem más, mint a politika folytatása más eszközökkel – legalábbis a Fidesz világképében. (De hogy a tudományról se feledkezzünk meg, az is csak egy cinikus vicc, hogy az SZVH agytrösztjét kutatóintézetnek aposztrofálják.) Vagyis amikor episztemológiai nihilizmussal vádolom a NER-t, nem egyszerűen azt állítom, hogy az a hazugságok tömegével árasztja el a közéleti diskurzust, hanem azt is, hogy megpróbálja aláásni minden olyan intézménynek a tekintélyét, amelyekben az igazság még számít valamit.

Az SZVH létrehozása is része ennek a törekvésnek: csináltak egy olyan intézményt, amely más jogi következmények nélkül ugyan, de mégiscsak stigmatizál szervezeteket – anélkül, hogy az eljárásában a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog garanciái érvényesülnének.

Az ún. átláthatósági törvény aztán további, pénzügyileg is jelentős következményeket rendelt volna az erkölcsi stigmatizáláshoz. A tisztességes eljáráshoz való jog garanciáinak a feladása az egyéni felelősséget megállapító eljárásokban egyben az igazság kutatásának a feladása is. Ha a Fidesznek sikerül ebbe az episztemológiai mocsárba lerángatni a jogrendszert is, csak idő kérdése, hogy a bírósági ítéletekben is megjelenjenek az ukrán békaemberek. A tisztességes eljáráshoz való jog az a tűzfal, ami valamennyi védelmet jelent ezzel az őrülettel szemben.

De térjünk vissza még egy gondolat erejéig a hivatalnak az Átlátszóval szemben alkalmazott perbeli stratégiájára, mely szerint a jelentés pusztán véleménynek tekintendő. Aki kitalálta ezt, talán megelégedéssel csettintett, hogy milyen ügyes jogászi trükk ez. Én ellenben úgy gondolom, hogy ez az SZVH intellektuális öngyilkossága.

Hiszen ha pusztán véleményeket gyárt, akkor mi indokolja például a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet büdzséjét

– nem finanszíroz egyetlen normális állam sem olyan kutatóintézeteket, amelyek pusztán véleményeket fogalmaznak meg. Egy véleményeket gyártó hivatal miért tarthat igényt a jelentés tárgyát képező szervezetek együttműködésére? Mire fel a kvázi nyomozati jogkör egy véleményeket generáló intézetnek?

És mindenekelőtt: az ún. átláthatósági törvény az SZVH-t ruházta volna fel azzal a joggal, hogy listázza a „szuverenitást veszélyeztető” médiumokat és civil szervezeteket. De hogyan lehet fontos jogi következményeket maguk után vonó eljárásokat véleményre alapozni? Olyan állításokra, melyek igazságát a vélemény szerzője nem hajlandó kitenni annak a folyamatnak, amit bizonyítási eljárásnak nevezünk? Ez éppen olyan abszurd, mintha egy büntetőeljárásban az ügyész azt mondaná a bírónak, hogy állításait nem is kell bizonyítania, mert azok pusztán vélemények.

Egy tekintetben azonban kétségtelenül ravasz fogás a vélemény címke mögé bújni. Egy büntetőügyben érvényesül az ártatlanság vélelme, tehát a bizonyítatlanság terhét az államnak kell viselnie. Azzal, hogy az SZVH tényállításait véleménnyé akarta átstilizálni, azt szerette volna elérni, hogy a bizonyítatlanság következményeit az általa elmarasztalt szervezetre telepítse, hiszen ebben az esetben ezeknek a szervezeteknek az SZVH stigmatizáló véleménye ellen semmilyen védekezési lehetősége nem maradt volna. A Clint Eastwood által megformált Piszkos Harry véleményekkel kapcsolatos mondását a polgári jó ízlés jegyében nem idézném ide. A lényeg, hogy a vélemény olcsó dolog, olyanja mindenkinek van. Ahhoz nem kell kiemelt fizetés, szolgálati autó, kutatóintézet meg az állam autoritása. Nekem ez a véleményem az SZVH-ról.

Az átláthatóság jegyében a szerző nyilatkozik arról, hogy 100 százalékban külföldről finanszírozott magánszemély, és írásának szándéka a magyarországi politikai akaratképzés befolyásolása, még ha erre csekély esélyt is lát.

A szerző alkotmányjogász, a University of Aberdeen egyetemi tanára.