Forrás: Amerikai Népszava | 2014.12.22.

Két nehéz helyzet is nyomja ma a magyar származású európai lelkét. Egyrészt szülőföldje siralmas állapota, másrészt Európa homályos jövője. Magyarország jövőjét tömör sötét fellegek takarják el a szemünk elől. Bizonytalanságban élük, szinte a homályon tipegünk át, és csak rajtunk múlik, hogy a fénybe érkezünk-e majd. Bármi lesz is, a magyar népnek arra az útra kell lépnie, amire egyszer már az amerikaiak rátaláltak. A saját lábára kell állnia és fel kell vennie a versenyt a zsarnok ellen. Csak a mi esetünkben a zsarnokot és annak törvényhozását nem választja el tőlünk egy óceán, hanem itt van a határaikon belül. Itt trónol a nyakunkon. Hogyan vessük le onnan?

Magyarország: mit lehet tenni?

1. A mai ellenzék bebizonyította, hogy sokra nem lehet menni vele. Saját kicsinyességük, önzésük és tehetetlenségük legalább annyira dühítő, mint a kormánypártok arcátlansága, mérhetetlen arroganciája és gátlástalan hatalom- és pénzéhsége. Ne számítsanak arra az ifjú próbálkozók, hogy a régiek majd a segítségükre lesznek, kiépített szervezetükkel, már lassan egyáltalán nem létező, de legalábbis alaposan megcsappant befolyási körükkel. Immáron egyértelművé vált, hogy legalább annyira ragaszkodnak megszokott pozícióikhoz, mint a kormánypárt vezére a kormányrúdhoz és csak arra várnak, hogy mikor jön el valaki, vagy mikor történik valami, ami újra a saját javukra billenti a mérleg nyelvét, hogy visszaszerezhessék régi „helyüket” (mintha az járna nekik) és továbbélhessék nyugodt életüket.

Elég a hazug ellenzékből, az álellenzéki sajtóból (amit hogy, hogy mindezidáig megtűrt az új rendszer) és a magukat tótumfaktumként beállító ellenzéki vezetőkből, akik semmivel sem jobbak, értékekben és jellemben, mint a mostani vezetőség. Éppen annyira nem méltók arra, hogy egy európai ország parlamentjének képviselői legyenek, mint a kormánypártok tagjai. A pártok mégis kellenek. De nem a mostaniak. Erre rá kellene döbbeni. Akik csak arra várnak, hogy valaki majd megvívja helyettük a harcokat, hogy ők élhessék tovább a kellemes (ingyenes utazásokkal teletűzdelt) életüket. Az igaz embereknek nem szabad azért harcolni, semmit sem szabad kockáztatniuk azért, hogy ezek az urak és hölgyek visszaülhessenek korábbi helyeikre és folytathassák azt, amit korábban abba kellett hagyniuk. A legfiatalabbaknak pedig nagyon gyorsan le kellene szállni a magas lóról, mert amit eddig tettek, ahogy például a választások után viselkedtek (bármennyire is örültek a parlamentbe jutásnak, minden megcsonkulásuk dacára, bármekkora elégtétel is volt az számukra), beszéltek azzal csak azt bizonyították, hogy alkalmatlanok és érdemtelenek az ország vezetésére, a nép bizalmára, éppen annyira, mint ellenzékben ülő, a parlamentben való ücsörgésben nagyobb gyakorlattal rendelkező társaik.

Természetesen újat felépíteni, újat kiépíteni mindig nagyon nehéz és időigényes, de más lehetőség nincsen. Egy párt szervezettséget és erőt ad, az emberi potenciált megsokszorozza és az összetartozás érzetét kelti tagjaiban, amely érzés erejét nem szabad lebecsülni. A legfőbb cél most a kormány leváltása, ehhez pedig szervezett erő kell. Rá kell döbbeni arra, ha az emberek bármit akarnak, maguknak kell cselekedniük. A médiában nem, az állítólagos ellenzéki médiumokban sem, az ellenzéki politikusokról nem is beszélve. Egymást kell az embereknek keresniük, mert máshogyan semmi nem fog menni.

1. Még ha valami úton módon fel is merül a mostani kormány távozása, ki jönne a helyükre? A régi politikusréteg, aligha. Az utóbbi években bebizonyították, hogy nem méltók arra, hogy bármikor is átvegyék az ország irányítását és valószínűleg nem is lennének képesek erre. Egy demokratikus szervezetrendszer helyreállítása nagyobb hozzáértést igényel, mint amiről a jelenlegi ellenzék tanúbizonyságot tett. Mert ne legyenek kétségeink.

A demokrácia, még abban a kezdetleges formájában is, ahogy fennállt Magyarországon, mind szellemiségében, mind gyakorlati megvalósulásában súlyos károkat szenvedett. Amiért egykoron emberek az életüket adták, azért az apró dologért, amit úgy hívunk választójog, arról a mai magyarok nagy többsége minden szívfájdalom nélkül, önként lemondana, úgyis csak nehézségek járnak vele, minek folyamatos választásokkal, négyévenkénti változtatásokkal megzavarni a nyugodt állóvizet. Újra, vagy először meg kell az emberekkel értetni, hogy a legtöbb esélyes egy teljes, boldog életre nem egy örök egyeduralkodó királykodása alatt van, hanem akkor, ha újfent kezébe veszi a változtatás hatalmát és a saját sorsa felől való döntés jogához minden erejével ragaszkodik. Az elmúlt öt évben a fejekben és a lelkekben okozott károkat nem lehet egy csapásra helyrehozni. A tűz is pusztít. De a hamuból sokszor sokkal szebb virágok nőhetnek ki, mint amilyenek korábban bármikor is voltak.

1. A fő kérdés mégis az, hogy hogyan lehet egy demokratikus úton hatalomra jutott, majd hatalmát minden demokratikus játékszabály és alapnorma áthágásával minden létező hatalomforrásra és hatalmi ágra kiterjesztő, bebiztosító, megszilárdító tényező ellen sikeresen küzdeni, hogyan lehet őt annyira gondosan összegyűjtött hatalmától megfosztani? Egy állam életében, egy demokratikus vagy áldemokratikus állam életében vannak rendes és rendkívüli periódusok.

Az események rendes folyása szerint rendszerint négyévenként választásokat tartanak, azokon győz bizonyos párt vagy pártszövetség, akik elkormányozzák saját szemléletmódjuk szerint az országot a következő választásokig, ahol vagy újfent bizalmat szavaznak nekik az addigi munkájukkal elégedett állampolgárok tömegei, vagy teljesítményüket elégségesnek illetve céljaikat megfelelőnek nem találván leváltják őket és másokat ültetnek a helyükre. Ez egy demokratikus állam rendes működésének része, ahol egyébként a választások között mind a törvényhozás, mind a végrehajtás, mind a bírói hatalmi ág végzi mindennapos tevékenységét, az ország illetve az állampolgárok javára, mert amennyiben nem így járnak el, könnyen a hatalmon kívül találhatják magukat, vagy a következő választásokon – ez a rendes metódus -, vagy akár már a választások előtt is – ez a rendkívüli metódus.

A rendkívüli megoldások között is még mindig a legbékésebb az előrehozott választások intézménye, amikor egy párt, pártkoalíció érezvén jellemzően a tagjaiból felépülő kormány munkája eredményeként a társadalom felől felé irányuló bizalmatlanságot mind a törvényhozásban, mint a végrehajtásban még ciklusa (két választás közötti idő letelte előtt) végezte előtt lemond hatalmáról és újra a nép kezébe helyezve azt vissza, az emberekre bízza, hogy saját sorsukról döntse, országuk vezetését más kezekbe helyezzék. De mi történik, ha az adott pártok, politikusok erre nem hajlandóak?

Akkor a nép továbblép és közvetlenül veszi vissza hatalmát, kivetve aktuális vezetőit székeiből és saját soraiból emelve oda újabbakat. Hogyan tudja ezt a nép megvalósítani? (Az egész eszmefuttatás alatt abból indulunk ki, hogy a nép többsége óhajtja az aktuális vezetőréteg hatalomból való kivetését. Ez a legfontosabb előfeltétel. A népnek akarni kell a változást és hajlandónak is kell lennie tenni érte. Ha ez a népakarat hiányzik, akkor nincsen miről beszélni és el kell fogadnia mindenkinek a fennálló állapotokat.) A forradalomról egyszer Jefferson úgy nyilatkozott, hogy szereti azt, véleménye szerint olyan, mint a vihar az atmoszférában. A vihar, amely felkavarja a berögződött, monoton és keserves szokásokat, amely felfrissít, és új erővel tölt el. Nos, igen, azonban a történelem tanulságai szerint a forradalomnak ahhoz, hogy tisztítani tudjon, ahhoz előbb rombolnia kell, elpusztítania mindent, ami az útjában áll, hogy a megtisztított alapokon valami újat, talán jobbat hozzon létre, mint ami korábban volt.

És nagyon könnyen az események a saját röppályájukra állhatnak, felvehetnek egy félelmetes irányt és tempót, ami után nincs megállás; az iram a sodrás minden elvisz, olykor még nem is olyan régi szövetségeseket immáron ellenségeket és régi, eredeti ellenségeket egyaránt – erre a francia forradalom adta a legjobb példát. Sok forradalom ért balul véget a történelem során, sokat levertek, sok pedig csak még rettenetesebb állapotokat hozott magával, mint amitől megszabadulni igyekezett. Legalábbis Európában, de a kubai forradalom története és jelene is intő például szolgál. Emellett egy sikeres, demokratikus forradalom nagyon drága tud lenni, az általa elkerülhetetlenül okozott károk helyreállítása sokszor hatalmas összegekre rúg. Ha nem forradalommal, akkor hogyan lehet megszabadulni egy gátlástalan, a hatalom birtoklására végzetesen berendezkedett kormányzattól.

Attól, hogy néha-néha pár száz vagy ezer ember összegyűlik néhány hetente, néhány órára, mindig ugyanazok, ugyanazon kissé lagymatag hevességgel és olykor-olykor a soraikból valaki elkiabálja magát, attól egy magát olyan szinten bebetonozott rendszer, mint ami ma Magyarországon kialakult nem retten meg, még csak meg sem inog. Természetesen, ha a legtöbb emberhez eljutó kommunikációs csatornákat elzárták az ellenzéki érzelmű emberek előtt, akkor találékonynak kell lenni. (A mostani ellenzéknek ez sem erőssége.) A technika fejlődése a kezünkbe adta az Internet erejét, amivel az első lépések megtehetők, de a végső döntés még mindig csak személyesen hozható meg.

Erő kell, hit kell, szervezettség kell. De legfőképp emberek kellenek. Az emberek, akik olyan mélyen belesüppedtek a megváltoztathatatlanság ragadós, fojtogató, önként vállalt mocsarába, bizony csak nagy nehézségek árán lesznek abból kirángathatók. Nem elég csak beszélni hozzájuk, meg kell győzni őket. Meg kell győzni őket arról, hogy a kormányzat súlyos tévedésben van, amikor azt képzeli, hogy visszarángathatja az országot a XX. századba, vagy akár még messzebbre. Hogy a kormányzat téved, amikor azt képzeli, hogy az ország éppen annyira beleesik a vezetője keltette, önmaga felé ébresztett és önmaga csodálatára épülő bűvöletbe, mint a saját pártszimpatizánsaik többsége. Hogy a kormányfő téved, amikor magát tévedhetetlennek képzeli. Hogy téved, amikor magát Magyarország örök uraként látja. Hogy a kormányfő és köre téved, amikor azt képzelik, hogy bármit megtehetnek.

Annyit ártottak már ennek az országnak, hogy bűneik legfeljebb emlékükkel fognak majd elhomályosulni. Keresztülerőszakolni egy új Alaptörvényt a törvényhozáson, felforgatni, kizárólag a saját emberekkel feltölteni minden létező alkotmányos intézményt, a legfontosabb kulcspozíciókba, kormánypozíciókba arra teljesen alkalmatlan személyeket kinevezni, pusztán a személyes hűség okán, saját kicsinyes céljaik érdekében gazdaságilag kiszolgáltatni az országot egy kiszámíthatatlan, gátlástalan és világuralomra törő diktátor vezette országnak, a bizalmatlanság és lelketlenség légkörét belerögzíteni a társadalom tagjaiba, meggyengíteni azokat a szálakat, vagy akár el is tépni azokat, amelyek ezt az országot valódi szövetségeseihez, Európához és Amerikához kötik, ezek olyan bűnök, amelyekre nincsen bocsánat. Új elveit átverhette saját törvényhozásán a kormányzat, de a nép lelkébe nem verheti bele ezeket véglegesen.

Mert akkor ennek az országnak esélye sem marad a fejlődésre. Elvegetálni elvegetálhat, de az kevés. Egyszer el fog jönni az igazság órája. De ahhoz, hogy erre minél hamarabb sor kerüljön, ehhez emberek kellenek. És eszmék. Eszmék, amelyekkel ezeket az embereket lelkesíteni lehet. A szabadságért megéri harcolni. Egyszer hittünk ebben. Most meg kell tanulnunk hinni ebben újra és el kell hitetnünk ezt másokkal is.