A gigantikus pénzköltés egy jó részének kifejezetten célja az, hogy nemzeti átnevelőtábort csináljon abból, amit azelőtt Magyar Köztársaságként ismertünk. Abszolúte nem mindegy tehát, hogy a saját megkeresett pénzünk felhasználása tárgyában kilépünk-e az alattvalói létből.
Mi a hiba a következő mondatban? „Kerényi Imre a magyar kulturális értékek megőrzése és fejlesztése ügyével összefüggő feladatokért felelős miniszterelnöki megbízott.” Beugratós kérdés volt, mert nem egyszerűen Kerényi Imre a hiba, hogy tehát ez a szó szoros értelmében drága ember a kultúráért felel egy ilyen poszton; még csak nem is az a hiba, hogy Kerényi Imre bármiért felelős lehet ebben az országban.
A gond az, hogy ha nem is egy külön minisztérium, de egy minisztériumon belüli államtitkárság azért foglalkozik a kultúra ügyeivel, élén egy államtitkárral. Teljes rejtély, mire kellett a rendszerbe iktatni még egy embert, havi 600 ezerért bruttó (plusz VW Passat). És akkor továbbra is a pályán van szegény, jobb sorsra érdemes Szőcs Géza volt államtitkár is, aki „kulturális főtanácsadóként” havonta közel egymillió forintot visz haza (plusz A6-os).
Kerényi Imre a múltban olyannyira bizonyított, olyannyira lojálisnak bizonyult a sokadik általa kiszolgált rendszerhez, hogy egy „egyszeri átcsoportosítás” keretében a napokban újabb 337 millió forinttal dobták meg, éspedig külön kormányrendelettel, „a rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalék terhére”. Ennyivel kevesebb jut tehát más rendkívüli intézkedésekre, ami jó hír, mert a NER idején rémisztően hangzik a „rendkívüli kormányzati intézkedés”, ennél talán csak a rendes kormányzati működés ijesztőbb, de azért mégis, gondoljunk bele: Kerényi Imre plusz pénzt kap!
Amikor az ember olyanokat olvas a lapokban, hogy közel egymillárdért felmérik a hazai turistautakat (Orbán: az ilyen típusú beruházásokat és fejlesztéseket „szívügyünknek kell tekinteni”); hogy kétmilliárdért klasszicista kastélyba költöztetnek egy egyébként teljesen fölösleges járási hivatalt; hogy százmilliárd megy el stadionokra (incl. a különösen elhíresült felcsúti építkezés); hogy ki tudja, mennyiért, újabb történeti intézet létrehozása szükséges – tehát ilyenek olvastán joggal merül a kérdés: a biztos pártválasztó, ill. bizonytalan polgártársaink hány százaléka van tudatában annak, hogy a pénzköltésnek ezt a módját az ő közpénze teszi lehetővé? És hogy kizárólag őrajta (mirajtunk) áll, folytatható-e ez az őrület?
A rendszerváltás óta sokféle, jobbról és balról szocialista kormány sokféle közpénzszóró ténykedését asszisztálhattuk végig, de amit a NER művel, arra lényegében új Btk.-paragrafusokat kell létrehozni, mert a létező büntetőjogi kategóriák egyszerűen már nem fedik a rezsim új valóságát.
A „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásért” felelő kultúrvezér persze megéri a pénzünket, megdolgozik érte: „Mint a franciák az Eiffel-tornyot, úgy fogják megszeretni a magyarok az új alaptörvényhez készült festményeket” – nyilatkozta annak idején, és hogy beigazolódott, a nép azóta is ismeri, szereti és népszerűsíti a képeket, amelyeket ööö... izé festett, na, meg az a másik művész, annak sem jut eszembe a neve; csak az a kaméleon a Hősök terén, az hagyott nyomot valamiért.
Kerényi őszinte nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, mire tartják őt: ugyanarra, amire a másik volt MSZMP-st, Hoffmann Rózsát. A magyar fejekben kialakuló/létező tartalmak kontrollálására, irányítására. Ezért aztán az ő százmilliói más minőséget jelentenek, mint a stadionokra kidobott százmilliárd. „Az ellenzéknek meg kell barátkoznia, hogy most nekik jön a hét szűk esztendő” – ismerte el a hatalomgyakorlás logikáját egy tévéműsorban. „Minden politikai rendszer igyekszik megfogalmazni magát nem politikai jellegű projektekkel is. Épületekkel, szobrokkal, képekkel, esetünkben könyvsorozatokkal. Ennek most az a dolga, hogy megjelölje a magyar irodalom tengeréből azon műveket, amelyeket ez a kormány, ez a gondolkodásmód, ez a kurzus a figyelem középpontjába szán, a közbeszédbe emel” – coming outolt saját végrehajtói funkciójáról másutt.
Senki nem állította, hogy az előző jobb- és baloldali szocialista kormányok ne szórták volna felelőtlenül az adófizetői pénzeinket. A NER azonban a felhasználható összeg mennyiségét és a felhasználás irányát tekintve új minőséget vitt a pénzköltésbe. Kerényi, Hoffmann és Fekete György hatalomátvétele egyértelmű bizonyítéka annak (és ha kell, erről mutatok oktatófilmet is), hogy a gigantikus pénzköltés egy jó részének kifejezetten célja az, hogy nemzeti átnevelőtábort csináljon abból, amit azelőtt Magyar Köztársaságként ismertünk. A nagy sportrendezvények, a stadionok imádata, a napi testedzés kultusza, a közoktatás, a tanterv centralizálása, a tankönyvpiac monopolizálása, a disszidens magatartás elnyomása (Balog Zoltán: "ne engedjék beszivárogni az iskolákba az ellenállást"), a Műcsarnok lenyúlása az elképzelhető legkifejezőbb szimbólumai az azóta megtagadott fülkeforradalomnak.
Lehet szörnyűlködni a föld-, a trafik-, és a szerencsejátékpiac korrupt újrafelosztásán, rokonok és barátok helyzetbe hozásán, meg azon, hogy a Napi.hu 234 milliárd forintnyi, lényegében felesleges kiadást talált a jövő évi büdzsében; lehet röhögni azon, hogy a június óta jelentős fizetésemelést kapott Kerényi „zsebfüzeteket” osztogat majd az ötödikeseknek az alkotmányukról, meg hogy új, állami havilapot indít; lehet „facepalm”-ot posztolni arról, hogy a rendszer 500 milliónál többet rak félre egy Rubik-kockával kapcsolatos kiállítási központra (Rubik-kocka, istenem, mikor volt az utoljára érdekes? Harminc éve?); hogy tanácsadók sora végez sok millióért igen kétséges legitimitású, kiszervezett munkákat – de valamiért a röhögés, a szörnyülködés nem konkludál megvilágosodásba, hogy mindezt bazmeg én fizetem. Ha ez több emberben tudatosulna, biztosan nem így néznének ki a választói preferenciák.
A kormányzatnak nincs saját pénze, még az sem az övé, amit ő nyomtat. Egy kormány leginkább csak elvenni tud, nincs élő tanú, aki látta volna új értéket teremteni. Abszolúte nem mindegy tehát, hogy a saját megkeresett pénzünk felhasználása tárgyában kilépünk-e az alattvalói létből. Sajnos nincs a piacon olyan politikai erő, amely épp a fenti példára hivatkozva radikálisan csökkenteni tervezné az államilag felhasználható adópénzek mértékét, a baloldal csak az állami újraelosztás módozatain vitatkozik a jobboldallal. Kár.
Mint a franciák az Eiffel-tornyot, úgy fogják megszeretni a magyarok a saját pénzüket, ha egyszer észreveszik, hogy a zsebükben maradt. A saját szabadságukról nem is szólva, de a kettő összefügg.
