Bő terjedelemben foglalkoztunk eddig is a jövő évi választás értelmével és esélyeivel. Most úgy döntöttünk, hogy beszéljenek a szereplők a tétről és a lehetőségekről. Elsőként az Együtt–PM szövetség társelnöke fejti ki a véleményét.
Népszerű félreértés, hogy Orbán Viktor bukását az szolgálja leginkább, ha 2014-ben győz a parlamenti választáson. E félreértés hívei között vannak olyanok, akik mindezt nemcsak cinizmusból harsogják, hanem tényleg tiszta lelkiismerettel gondolják ezt az utat egyedül helyesnek. Mások mellett ők is átérzik a jelenlegi társadalmi és gazdasági helyzet fenntarthatatlanságát, karakteres és számos ponton igaz ítélettel bírnak a magyar politikai elitről, a társadalom egészéről, és racionálisan értékelik a kétharmados szabályokba betonozott új Magyarország nehézkes átalakíthatóságát. Mindebből arra a következtetésre jutnak, hogy mivel szerintük amúgy sincs érdemes elitcsoport, amellyel le lehetne váltani a jelenlegi kormányt és elitet, ezért különösen értelmetlen a jelenlegi hatalom leváltásának kísérlete, mert majd egyszer úgyis összedől az egész, a társadalom egyszer majd egycsapásra, többségi akarat formájában ismeri fel a 2010 utáni status quo fenntarthatatlanságát, és utána eljövend a boldog konszolidáció időszaka. A realistábbak hozzáteszik, hogy ez sem lesz könnyű, ez sem lesz rövid, de kell az összeomlás, kell a polgárháború ahhoz, hogy majd egyszer jobb, fenntarthatóbb, normálisabb legyen ez az egész.
Ezzel szemben az igazság az, hogy bármiféle bojkott, forradalom és polgárháború óhajtása ésszerűtlen és célszerűtlen. A fenti elképzelések abból a ki nem mondott előfeltevésből fakadnak, hogy a mai magyar társadalomban, a mai magyar parlamenti választási rendszeren belül, a mai magyar politikai elittel eleve lehetetlen a jelenlegi kétharmados status quo felszámolása, avagy korrekciója. Ez nem igaz. Igenis lehetséges ebben a választási rendszerben meggyőző parlamenti többséget létrehozni, és eleve nem szabad kizárni egy későbbi parlamenti együttműködést a kétharmados törvények módosítása érdekében, de nem mondatunk le egy mindent elsöprő, demokratikus leváltóhangulat kialakulásáról, amely a megnehezített egyéni választókerületi lehetőségek mellett is eredményezhet kétharmadot. Ha pedig csak azért volna lehetetlen a jelenleg kormányzó többség leváltása, mert az általuk eltorzított és manipulált nyilvánosság megtéveszti választók százezreit, millióit, akkor ennek korrigálására is a szabad, versengő nyilvánosság megteremtése és az adófizetők pénzén végzett manipuláció befejezése után lehet sort keríteni. Ez utóbbihoz pedig már szűk parlamenti többség is elegendő.
Nem igazak azok a leegyszerűsítő feltételezések sem, amelyek a teljes magyar társadalmat tájékozatlan, manipulálható, keleties ösztönvilágú, a kádári kényelembe visszarendezkedni kívánó, szétesett politikai közösségként írják le. Kétségtelen van ilyen arca is a magyar társadalmat alkotó egyéneknek, és a Fidesz nekik politizál. Vannak ilyen emberek is, politikai hovatartozástól függetlenül. És vannak tájékozottabb, békére vágyó, saját lehetőségeiket és az ország esélyeit reálisabban látó, de legalábbis a reálisabb szemlélésre rávehető polgárai, szintén függetlenül státusztól és pártpreferenciától.
A jelenlegi kormány 2010-ben arra kapott demokratikus politikai felhatalmazást, hogy korrigálja a rendszerváltás két évtizedes status quójának mindazon problémáit, amelyekre 2000 és 2010 között, de döntően 2006 után már nem nyílt esély, és amelyeknek megoldására kifogyott a tudás és a legitimáció is a magyar elitből, és ennek részeként abból a kormányzó elitből, amelyben mások mellett én is dolgozhattam. De azóta látjuk, hogy a valódi társadalmi részvétel nélkül és erősen korlátozott, bár számos elemében történelmi értékkel bíró értelmiségi kontribúcióval kialakított rendszerváltás status quójának átalakítására megválasztott orbáni kísérlet eredménytelennek és károsnak bizonyult. A rendszerváltás inkább történt velünk, semmint csináltuk. A Fidesz mostani reformkísérlete is ugyanezért lesz kudarc. Orbán radikális és populista kísérlete az 1990 és 2010 közötti status quo korrekciójára, amely szinte mindent megőriz abból, ami miatt a másik illegitimmé vált, de közben valójában csak szűk társadalmi körre támaszkodik, ebben a formában csak represszióval konszolidálható. Lehet ez finom eszközű, dolgozhat csak a nyilvános vita tompítása, a politikával összejátszó ügyészség szelektív hallgatása és a gyáva elitcsoportok függőségből fakadó szekundálása révén, de a finom represszió is represszió.
Ennek megváltoztatására nincs forradalmi út, nincs polgárháborús út, csak lépésről lépésre haladó, erős és demokratikus politikai többségképző feladat. Azért nem igaz, hogy érdemes inkább nyerni hagyni a második Orbán-kormányt, és később majd könnyebben lehet leváltani, mert a küzdelem kimondott, kimondatlan feladása letesz arról, hogy új választói koalíciót rakjon össze a baloldali és centrisra ellenzék oldalán.
A Fidesz egy többségibb választási rendszerben, szemben 1998 és 2002 közötti önmagával, arra rendezkedik most be, hogy szűkebb társadalmi többséggel a háta mögött stabilizálja hasonló parlamenti többséggel önmagát. Orbán Viktor soha nem tett kísérletet arra, hogy 2010-es választói koalícióját abban a formában, vagy legalábbis döntően abban a formában őrizze meg. És ez lesz a veszte. Felkorbácsolta, és jelenleg is fel-felszítja a gazdasági nehézségek és a társadalmi válság közepette elbizonytalanodott középosztályok indulatait, de közben nem tud és nem is akar érdemi megoldást biztosítani. Mintha belátták volna, hogy a jelenlegi konjunkturális feltételek között csak ez maradt: az Obersovszkyval vegyes Pilhál György, a royal weddinggel vegyes szabadságharc. A második Orbán-kormány a hatalmi érdekükből fakadónál szűkebb társadalmi kör döntően politikai, retorikai konszolidálására törekszik, néhány százezer közvetlen kedvezményezett helyzetbe hozása mellett. Az egész országban mindennapi tapasztalat a Fidesz barát–ellenség felismerő rendszere, amelyet a kormány nem is titkol, hanem büszkén ki is rak az ablakba: az különbözteti meg mindazokat, akiknek van, azoktól, akiknek nem jut, hogy velük milyen viszonyt ápol.
Itt egy mondatra meg kell állni a „kik csinálják mindezt” kérdésnél. Esküszöm, soha senkit nem gáncsoltam el az ATV lépcsőjén, amint interjúra ment. Senkinek a kezéből nem vertem ki bírósági beadványt mindenféle közhivatalok lépcsőjén, amellyel konzervatív liberális/kapitalista/kisgazda/igazi baloldali vagy más pártot akart alapítani. És senki elől nem foglaltam le a nagyatádi művelődési házat sem, ha harminc ottani polgárnak akart volna beszélni arról, hogy lehet azért ennél jobb és élhetőbb országot csinálni Magyarországból. És bár nyilván az MSZP-nek leginkább az volna az érdeke, hogy egyedüli erőként vigye át magát a túlpartra, és intézményes erejénél fogva vegye ki a részét az Orbán utáni ország kialakításából, de mindezek ellenére úgy gondolom, hozzám hasonlatosan Mesterházy Attila sem tiltja meg senkinek, hogy új gondolatokat, új mozgalmakat hozzon létre.
És valahogy mégse jönnek létre új, polgári pártok. A szellemes publicisztikák, krokik és Tumblr-bejegyzések világán túl nem látom a magyar polgárság még némi függetlenséggel rendelkező tagjait serény társadalomjobbító tevékenységben tobzódni. Van helyette számos szempontból jogos szecesszió és elitellenesség. De ha valakik nem kezdik el ezt a választói koalíciót lépésről lépésre összerakni, ehhez intézményeket rendelni, és politikai keretet adni, akkor magától nem fog menni, mert nem lesznek intézményei, nem lesznek eszközei sosem. Polgári demokráciákban a semmiből, a politikán kívülről kormányzóképes és megszervezett elitcsoport nem szokott érkezni. Csak lassabb vagy gyorsabb építkezés után.
Normálisan egy olyan átfogó átalakulást hozó parlamenti választás után, mint amilyen 2010 volt négy évvel később fel sem kellene merülnie egy győztes választói koalíció létrehozásának mint lehetőségnek. Amikor a választók több mint 70 százaléka az előző status quo ellen szavaz, szükség szokott lenni pár választásra egy új többség kialakítására, egy új Zeitgeist kialakulására.
2014-ben mégis megépíthető ez. A megszerveződő ellenzéki oldalnak erős és számos szempontból jogos értelmiségi szkepszis, helyesen kritikus (bár kétségtelenül szűk) kritikai nyilvánosság közepette kell tennie jól vagy éppen rosszul a dolgát. Mert nem ellenmédia-rendszer, ellen-Simicska kell, nem öncenzúra, hanem töredezett, irányíthatatlan, vitatkozós és kritikus nyilvánosság.
Az MSZP és az Együtt–PM külön listás, de összehangolt választási indulása e koraszülött fordulat lehetőségéhez idomul. Minden választási együttműködésnek megvan a politikai költsége, mindenhez hozzá kell szoktatni a szavazókat. A közös lista is csak akkor lett volna jobb megoldás, ha közben annak politikai következményeihez közösen hozzá lehetett volna szoktatni az érintett választókat. 2018-ban lehet, hogy ez menne, 2014-ben még viszont kevésbé. Akkor volna rossz megoldás a koordinált indulás (ahogyan arra Vető Balázzsal írt tavalyi tanulmányunkban is utaltunk), ha az összefogásban résztvevő felek nem lennének hajlandók megfizetni az ilyen formájú összefogás következményeinek politikai költségét. De hajlandóak vagyunk, és hajlandó az MSZP is, így megfelelően széles együttműködést jelenthet az összefogás ilyen formája.
Az összefogásra hajlandó feleknek egy év alatt kell az elégedetlen és passzív többséget szavazásra bírnia. Egy ilyen átlagos választó 2006-ban Gyurcsány Ferencre, az SZDSZ-re vagy esetleg az MDF-re szavazott, 2010-ben szinte biztosan a Fideszre (és joggal, illetve tiszta lelkiismerettel tette ezt). Most rosszabbul él, utálja a háborúságot és a mindennapi életterében megélt nepotizmust, próbál nem idomulni hozzá, de itt-ott kénytelen, hiszen a piac megállt, és nincs is remény gyors fejlődésre, így mindenki kicsit államfüggőbbé vált, nem csak a Közgép.
A listák és Mesterházy Attila, illetve Bajnai Gordon politikai versenye épp azt hozza el, hogy világosabbá válhat a kettejük által kínált, javasolt konszolidációs út különbözősége. Mindez úgy történik, hogy közben a döntő kérdésekben, a jogállami korrekció tartalmától a költségvetési és újraelosztási kérdésekig van érdemi megállapodás a felek között. Ráadásul ők ketten egy nyugodtabb és igazságosabb válságkezelést hozó időszakban már dolgoztak is együtt, és teremtettek reálisabb kitörési irányt. A választók egy szavazattal, az egyéni jelöti szavazattal leválthatják az Orbán-kormányt, és másikkal, a listással miniszterelnököt választhatnak.
Nem érett még meg a helyzet arra, hogy egyetlen erős és egységes párt szálljon szembe a Fidesszel. És nem is biztos, hogy ez volna az egyetlen célravezető út. A centrum és balközép mindig sokféle volt, sosem monolit. És általában véve sem helyes mindazt célszerűségi alapon számon kérni az ellenzéki erőkön, amit normatív alapon kritizálunk a Fideszben.
A kétharmados bebetonozottságot csak parlamenti eszközökkel és elérése mögé szervezett társadalmi többséggel lehet megváltoztatni. Kétharmados ellenzéki győzelmet elérni jelenleg gyakorlatilag lehetetlen a gerrymandering miatt, szilárd parlamenti többséget viszont nem. Utána pedig a jogállam minden eszközével fel kell, és lehet lépni a politikai és személyi lojalitás alapján eljáró főügyésszel és energiahivatali elnökkel és másokkal szemben. Ha Orbán marad és túléli, és folytatja a „haza nem lehet ellenzékben” kirekesztő és pluralizmustagadó doktrínáját, akkor nem marad más, mint a küzdelem a mocsárban a parlamenti demokráciák bevett, rendkívüli többségképző akcióival a véleménynyilvánító népszavazásoktól az időközi választásokig. Ha Orbán nem marad, akkor pedig csak arra kell figyelni, hogy a pluralizmustagadó orbáni kísérlet kudarca után a populista-polgári jobboldal úgy tudja rendbe rakni magát, hogy ne tagadja ki őket a demokratikus politikai közösségből az akkori kormányoldal.
Mert olyan nem lesz, hogy valaki véglegesen győz. Orbán Viktor éppen azért fog kudarcot vallani, mert ezt akarja. És a szecesszióval vegyes polgárháború utáni forradalmi fordulatot akarók is valójában egy oldal végleges győzelmét akarják. Csak legfeljebb egy nekik inkább tetsző oldalét. És ilyen út nincs. Demokráciában nincs. Szimbolikus kompromisszumokat megkötő, a másik létezését elfogadó, de vitatkozó politikai közösség kell örökké tartó felülkerekedési vágy nélkül. Ehhez ma a jobboldalnak többet kell változnia, a centrum és balközép már megtette az első lépéseket.
