Nekrológ egy érdekes emberről, aki elképesztő paradoxonokat testesített meg. Aki bizonyos értelemben régimódi „kommunista” maradt, akinek nagyobb megtiszteltetés volt a KB-osztályvezetői és miniszterhelyettesi poszt a Magyar Népköztársaságban, mint a miniszterelnöki „beosztás” a Magyar Köztársaságban, de aki semmire se tartotta Grósz Károly szónoklatát a fehérterrorról: az ilyesmit nem fenyegető beszédekkel kell megelőzni, hanem gyors és radikális kompromisszumokkal. A kompromisszumot pedig nem a magyarországi rendszerváltás szerinte „zavaros” és bizonytalan képviselőivel kell megkötni, hanem a Nyugattal.

Már el is felejtették.

De életében is alig értették, pedig nem volt titokzatos ember.

Azért nem értették, mert nem értették – nem akarták érteni – a világot, amelyhez tartozott, s amelynek szétzúzásában (olykor vonakodva) részt vett. A politikai osztály, amely az ország élére emelte, nem bízott benne. A sajtó, amely inkább támogatta a kormányát, mint bármelyik magyar kormányt, amióta magyar kormány és magyar sajtó létezik, lebecsülte és diszkréten kinevette. A hagyományos baloldal – magyarán: az MDP/MSZMP maradéka – fölismerte benne a rokont, mégis kénytelen volt árulónak tartani. A régi rendszerből megörökölt közhivatalnoki kar becsülte a számára meghitten ismerős – egyébként nem túl szigorú, gyakran nemtörődöm – főnököt, lojális volt hozzá, s megkönnyebbülten lélegzett föl: végre valaki, aki tudja, mit jelent apparátust vezetni, s aki hű a funkcionáriusokhoz, értékeli őket, tudja, mi a hivatal, s hogy melyek a tisztviselőkre nehezedő kényszerek. Aki elolvassa az aktákat, s az ügyek zömét rábízza az illetékes alárendeltekre, s aki nem idegenkedik a titkos ellenőrzéstől, az állambiztonsági „double check” precíz és józan gyakorlatától.

A miniszterelnökség hatalma sokkal kisebb volt, mint egykor a pártközpont hatalma – bár abban formailag hasonlított hozzá, hogy az apparátuson belül feszültségek és rivalizáló központok voltak, amelyeket részben összebékíteni kellett, részben dinamizálásra fölhasználni, a nagy cél érdekében kiaknázni a viaskodó becsvágyakat és világnézeti preferenciákat –, ráadásul Horn miniszterelnöknek szüntelenül küzdenie kellett a kormánykoalíció „külső” tagjával, az akkor még nagy és erős SZDSZ-szel. Horn Gyulának ez volt az igazi ellenzék. Ideológiai okokból is, kulturális okokból is – meg azért is, mert ezt föl tudta fogni: az ellenzék belül van a kormányhatalmon, csak szövetségesként külső. Kormánya nem kétharmados, hanem majdnem négyötödös többséggel rendelkezett az Országgyűlésben, a jobboldali ellenzék (kisgazdák, Fidesz, MDF) neki nem számított, csak mint távoli veszedelem. Eleinte Torgyán volt a legerősebb ellenzéki politikus, vele csak a legnaivabb publicisták számoltak, senki más.

Horn körülbelül úgy osztályozta valódi ellenzékét, a liberális SZDSZ-t, mint elődei a pártközpontban: neki ez volt „az értelmiség”, a kulturális tőke bosszantó, kezelhetetlen, ám nélkülözhetetlen tulajdonosa. Nélküle, s ezt Horn minden nagyfőnöki műveletlensége ellenére jobban tudta, mint tájékozottabb vetélytársai, modern társadalomban nincs legitimáció. Mint a titkos jelentések évtizedek óta szorgos olvasója, jól tudta, hogy kik voltak szeretett ancien régime-jének valódi ellenfelei, s a maga módján, kissé gyűlölködve s némileg gunyorosan tisztelt bennünket.

Belátta, hogy liberális demokráciában – a rendszerben, amelynek a saját legnagyobb meglepetésére az egyik reprezentatív vezetője lett – a rendszer alapvető adottságait (hiszen tekintetbe vételük nélkül nem lehet kormányozni) a rendszer őszinte hívei, azaz a liberálisok ismerik a legjobban. Ő nem tudott hinni a rendszer alapelveiben, de korábbi tapasztalatai megerősítették benne, hogy a rendszerben hívő emberek nélkül a rendszert nem lehet se megismerni, se fönntartani. Beszélgetéseink során elárulta nekem, mennyire irritálja Magyar Bálint, akit bizonyos értelemben csodált: meglepte, hogy az általa pusztán „értelmiségiként” fölfogott liberális politikusnak van hatalmi érzéke és tartalmi – törvényalkotó, változtató – ambíciója. Pető Ivánt egyszerűbb volt kedvelnie, mert őt egyszerűen a személyes ellenségének tartotta, ami pszichológiailag jóval egyszerűbb eset.

Pontosan látta azt, hogy ő eléggé rátermetten és ügyesen irányít olyan kormányrendszert, amelyet voltaképpen nem helyesel, és amelynek a jövőjében nem nagyon bízik. Persze nagyon hatalomvágyó volt, ambiciózus és hiú, tetszett neki a szerep és a hírnév, de egyszer bevallotta nekem: nagyobb megtiszteltetés volt neki a KB-osztályvezetői és miniszterhelyettesi poszt a Magyar Népköztársaságban, mint a miniszterelnöki „beosztás” (így mondta) a Magyar Köztársaságban.

Esze ágában se volt azt képzelni, hogy ő olyan nagy ember, mint Kádár János.

De úgy vélte, hogy most olyan korban élünk, amelyben nem lehetségesek nagy emberek a politikában. Még azt se gondolta, hogy ne volna rájuk szükség: de az új piaci kapitalizmus szerinte kisszerű és prózai (jellemző, hogy ebben is osztotta a többség nézetét), legföljebb jó hivatalnokokra és menedzserekre tart igényt, az igazi tehetség előtt a piaci vállalatoknál és a műszaki tudományokban, az informatikában nyílik tér, a polgári politika másodrendű, így lehet ő, akinek a képességei tipikusan az értelmes beosztott képességei, az ország vezetője, méghozzá a lehető legjobb. Mert ebben – hogy az adott körülmények között ő, az illúzióit vesztett apparatcsik a legjobb – természetesen nem kételkedett.

Számtalan más kelet-európaival együtt az 1980-as években rájött (de már 1959, a végleges szovjet-kínai szakítás után gyaníthatott valamit), hogy a „létező szocializmusnak” (az egypártrendszerű, tervező államkapitalizmusnak) befellegzett. Mivel nagyon jól ismerte a Szovjetuniót és Jugoszláviát, még alaposabban sejthette, mint mások, mekkora a baj. Világos volt, hogy a Nyugat áll nyerésre. Horn készen állt rá, hogy átnyergeljen, mert tűrhető pozíciót akart valahogy kialkudni egyetlen hazájának, a Magyar Népköztársaságnak. Árulásnak azt tekintette volna, ha cserbenhagyja a Pártot, ameddig a Pártnak van esélye. De nem volt. Horn bebizonyította 1956 után – és kevésbé látványosan később is –, hogy képes és hajlandó harcolni a Pártért, ha érdemes. Amikor már nem volt érdemes, akkor mindent elkövetett azért, hogy fölgyorsítsa a változás – a rendszerváltás – folyamatait, egyrészt azért, hogy az egész dolog minél fájdalommentesebb legyen, másrészt azért, hogy valamennyit meg lehessen tartani a pártapparátus befolyásából, s hogy ne kerüljön sor a kommunisták üldözésére.

A Köztársaság téri mészárlás politikai tudatának a középpontjában állt. A „forradalom vagy ellenforradalom” dilemmát skolasztikus, tehát érdektelen vitának tartotta, de nem volt kétséges, hogy a Köztársaság téri pártház ostromlói és védői közül kinek a pártján áll. Semmire se tartotta Grósz Károly (az MSZMP utolsó igazi vezetője) szónoklatát a fehérterrorról: az ilyesmit nem fenyegető (valójában rémült) beszédekkel kell megelőzni, hanem gyors és radikális kompromisszumokkal. A kompromisszumot pedig nem a magyarországi rendszerváltás szerinte „zavaros” és bizonytalan képviselőivel kell megkötni – ki tudja, hol lesznek holnap –, hanem a Nyugattal. Az MSZP partnere nem Antall volt vagy Kis, hanem Kohl és Genscher (és a számon tartottnál nagyobb mértékben: Mitterrand).

A magyar kommunisták biztonságáért nem az emberi jogokra esküvő magyar szabadelvűség kezeskedett (azóta csakugyan kiderült, hogy a magyarországi liberálisok politikai ereje kisebb volt, mint amekkorának kezdetben tetszett, habár jóval nagyobb, mint aminőről manapság tudni illik), hanem a NATO, az Európai Unió és mindenekelőtt: az egyesült Németország.

Horn külügyminiszter – Németh Miklós miniszterelnökkel együtt – Ausztria irányában átengedte Magyarországon a Nyugatra igyekvő keletnémeteket, s evvel szerepet játszott az NDK és az egész szovjet szövetségi rendszer bukásában, a hidegháború egyik pólusának megszűnésében, a német egység megteremtésében – s evvel a második világháború végleges lezárásában, a potsdami békemű befejezésében. Ezért nem nagy ár a garancia a magyarországi baloldal túléléséért és – általában – az ország tapintatos kezeléséért. Ha ez a hallgatólagos kezesség, ez a gentlemen’s agreement nem állna fönn, a magyarhoni pluralizmusból az a pár foszlány se maradt volna meg, amely még megtekinthető (például itt is). Nem lett új Köztársaság téri vérengzés, a teret meg II. János Pál pápa térnek hívja, aki arra téved, amit nem ajánlok.

Az MSZP – amely egyre inkább Horn kezébe került Nyers Rezsőéből – az új rendszer első négy esztendejében nem sokat beszélt, ha a kor sajtóját olvassuk: szerepe marginálisnak tetszik. A népszerűtlen Antall-, majd Boross-kormánnyal szemben az ellenzéket az SZDSZ (és a Fidesz) jelentette. Az SZDSZ kiterjesztette befolyását (már 1990 őszén, az első önkormányzati választásokon óriási sikert aratott, és 1994-ben több szavazatot kapott, mint 1990-ben), de a népi közvélemény a lelkületétől idegen ideológiai viták elől a Magyar Szocialista Párthoz, azaz a képzeletében (és csak ott) élő „együttérző bürokráciához” fordult, hogy visszaszerezze a mindmáig egyedül népszerű jóléti államot, „szakszerű” kormányzást, depolitizált közigazgatást és derűs köznyugalmat.

Mondani se kell, ez nem sikerült, mert nem sikerülhetett, de kormányzásának első három évében Horn fönn tudta tartani azt a benyomást, hogy a nép óhajainak megfelelően próbálja irányítani „a dolgokat” (hogy melyek is ezek „a dolgok”, azaz hogy mire terjed ki a kormányzás, illetve az állam eltűrhető mértékű és méretű hatalma, máig teljesen homályos Kelet-Európában). Aztán beleütközött a nemzedékének idegen problémákba (ökológia, rasszizmus-antirasszizmus, a „termelő ágazatok” hanyatlása, a számára legfontosabb két ország – a Szovjetunió és Jugoszlávia – fölbomlásának iszonyú kísérőjelenségei stb.), és bukásba vezette a pártját.

Az MSZP később – Horn intencióival szemben – félig-meddig liberális párttá változott, amely elvesztette megnyugtatóan bürokratikus, világnézetileg (pár kínos, szégyenlősen rejtegetett nosztalgiától eltekintve) semlegesnek látszó jellegét. Ennyiben – ha ez ugyan valakinek tetszik – csakugyan betölti ma „a polgári baloldal” csöppet se irigylésre méltó szerepét a jelenlegi általános hanyatlásban, megbízhatóan alacsony színvonalon.

De Horn Gyula azért érdekesebb ember volt ennél. A paradoxon, amelyet megtestesített, elképesztő. Horn bizonyos értelemben régimódi „kommunista” maradt, nyilvánvalóan NEM filozófiai tekintetben – a kommunista eszme elvégre nem azonos a kelet-európai leninista-sztálinista rezsimek hagyatékával, hiszen ezek az árutermelésre és bérmunkára alapozott rezsimek lépést se tettek a kommunizmus felé, habár a legelszántabban modernizáló rendszerek voltak a történelemben –, hanem éppenséggel a hagyomány, az identitás és a mentalitás tekintetében.

A „kommunista” hagyomány lényege Kelet-Európában a modernizáció, amely itt senki másnak nem sikerült: az iparosítás, a világi állam, az általánosan elterjedt közegészségügy, köztisztaság, járványügy, közoktatás, tömegközlekedés, higiénikus lakásépítés, csatornázás, villamosítás, fűtés, közvilágítás, pénzforgalom, statisztika, szociális és nyugdíjrendszer, tudományos kutatás, közművelődés, tömeges könyvkiadás, színház, mozi, hangverseny, tömegsajtó, -rádió, automobilizáció, telefónia, tömegkommunikáció – együtt az egyenlőség kooptációs, gyorsított és szabályozott mobilitásos változatával, az agrárius-betyáros rendetlenséget szétverő rendőrállamisággal: errefelé a „létező szocializmus” letagadhatatlan vívmánya, itt másfajta modernség NINCS. Horn és generációja nagyjából ezt tekintette a „kommunista” hagyatéknak, ehhöz óhajtott ragaszkodni. A diktatúrát elkerülhetetlen, bár kellemetlen jelenségnek tekintette, amelyet állítólag az „elmaradottság” indokolt. Nem tudjuk, hogy lett volna ez diktatúra nélkül, mert minden elmaradott térségben (gyarmatosítás, harmadik világbeli „fejlesztő” diktatúrák) így ment ez végbe, s ha jól emlékszünk Ráday Gedeonra és Darányi Ignácra, a szabadelvű korszak (a lakosság 6 és fél százalékára kiterjedő választójoggal) se volt éppen könnyű kezű mondjuk a magyar parasztsággal, s ha jól emlékszünk Bánffy Dezsőre, Khuen-Héderváry Károlyra és Apponyi Albertre, mondjuk a magyarországi nemzetiségekkel szemben.

A „kommunista” identitás ugyanakkor nem azonos a hagyománnyal. Ez az identitás Horn Gyula és „kommunista” nemzedéktársai szemében a proletár identitás volt. Horn volt az egyik utolsó ember, akitől a „proli” szót avval a gyöngédséggel hallottam kiejteni, ami világosabban jelzi, hogy az a korszak elmúlt, mint bármi egyéb. A „proli” nem lenéző kifejezés volt, épp ellenkezőleg. Az elkötelezett „kommunista” káderek úgy vélték, hogy valamiképpen „a munkásosztályt” képviselik, Horn esetében pedig: szeretik. Megbecsülése a „melósnak” szólt, lenézte azt a politikát – tehát saját pártjának és kormányának, végső soron: saját magának a politikáját is –, amelynek a középpontjában nem a „melós”, a „proli” állt. Ez volt a bolsevik identitás: azonosulás a munkás imágójával.

A huszadik század minden bizonnyal legfontosabb jelensége – a bolsevik árnyalatú „kommunizmus” – történelmileg (amint a mozgalom olyan nagy írói figyelték meg, mint Malraux vagy Déry) az utópia és a nihilizmus különös vegyüléke volt. Horn Gyula, ennek a nagy történetnek egyik szerény szereplője 100%-ig abban hitt, hogy a lenini pártnak alapvetően mindenben igaza volt, és ugyancsak 100%-ig abban, hogy az, ami ezek szerint szép és igaz, egyben lehetetlen. Tehát – gondolta Horn és nemzedéke – a cselekvő embernek azt kell megcselekednie, ami nem szép és nem igaz, mert más lehetőség nincs. Ugyanakkor rejtve, tisztán erkölcsileg – és emiatt kritikátlanul és rendületlenül – kitartott az eredeti preferenciák mellett, így tehát azonosította az erkölcsöt avval, ami (a gyakorlatban) lehetetlen. Radikálisan elválasztotta azt, ami helyes, attól, ami lehetséges.

De ettől még nem gondolta azt, hogy ami helyes (és ennélfogva nem lehetséges), egyben nem érvényes. Így tartotta fönn ez a mentalitás az utópia és a nihilizmus egyensúlyát s a maga radikálisan bizonytalan és iránytalan egységét.

Ez a lelkiállapot nem éppen boldogító. Aki emlékszik Horn Gyula keserű arcára, esetlen humorára, Symphonia és konyak pácolta rekedt hangjára, leplezetlen ravaszkodására, tudhatja, hogy nem lehetett nagy véleménnyel hivatásának méltóságáról. Az új rendszerbe „átmentett” elvtársait mélyen megvetette, mert úgy sejtette, az ő „tudatukból” még ez a duplex veritas is eltűnt, CSAK nihilisták, de már nem titkos utópisták. A Politikai Bizottságnak vagy a KB Titkárságának a nacionalizmussal kacérkodó egykori tagjait fehérgárdistának tartotta. Mint minden régi bolsevik, túl könnyen vette a szájára a „fasiszta” szót. (Más kérdés, hogy gyakran kitűnő jósnak bizonyult.)

A tőle idegen, ám elvekkel bajmolódó embereket – mint e sorok íróját – a Lenin korai vitairataiból vett kifejezéssel „istenkeresőnek” nevezte. (A filológiailag pontos terminus „istenépítő”, de ez nem számít.) Nem voltunk neki eléggé nihilisták, így hát nem lehettünk komoly emberek.

Horn igen súlyos terheket cipelt, tele volt olyan (ma már nagyrészt közérthetetlen) gyűlölködésekkel, ellenszenvekkel, neheztelésekkel, amelyeket le kellett küzdenie, hogy a szent meggyőződése szerint a sors által rá bízott embereket – mindenekelőtt persze a régi párttagokat, az „ellenforradalom” és a „fehérterror” által (szerinte) jó előre kiszemelt áldozatokat – épen és bántatlanul átvezesse, no nem a Kánaán földjére, hanem pont fordítva. Ebben puszta eszköznek tekintette szövetségeseit és munkatársait. Ez volt a missziója: hogy minél simábban, békésebben segítsen létrehozni azt az állapotot, amelyet a szíve mélyéből utált.

Undorodott az egész polgári politizálástól, de közben remekül szórakozott a stratégiai és taktikai manőverek közben. Akármilyen sokra vitte mint privatizátor, mint a neoliberális „Bokros-csomag” bevezetője és mint NATO- és EU-tagságunk előkészítője, benső meggyőződése nem változott, s ezt azért hébe-hóba megsejtették mind hívei, mind ellenfelei. A prolik – ameddig még voltak – némi iróniával, de kedvelték, tudták, hogy közülük és közéjük való.

Hálát nem várt, nem kap.