Forrás: telex.hu | Haász János | 2021.03.12.

A magyar lakosság beteg, öreg és kövér, rettenetes lakásokban lakik és szörnyű dolgokat eszik. „Ez borzasztó egy, a körülményekhez képest nem annyira szegény országban” – sorolja Tamás Gáspár Miklós filozófus Veiszer Alinda legújabb műsorában – amit ezen az oldalon lehet megnézni egy jelképes támogatásért cserében -, hogy honfitársait milyen fizikai állapotban látja. És nem látja őket jobb lelkiállapotban sem,

„én a teljes apátiát, magába zuhanást, hallgatást, szomorúságot érzékelem a nép körében”,

mondja, és azt is, hogy ez a lelkiállapot az, ami miatt abbahagyta a politikai írást. Látszólag mégsem, nemrég új könyve jelent meg, az Antitézis. Ebben azonban nem politikai írások vannak, hanem a marxista politikafilozófus legfontosabb elemzései. Ráadásul nem is újak – hogy miért most jelentek meg mégis? Feszült hangulatú kérdés-válasz erről, szinte már a végén a beszélgetésnek:

- Azért jelent meg, mert végre valaki hajlandó volt kiadni a húsz éve keletkezett írásaimat.
- Eddig miért nem volt hajlandó?
- Na mit gondol?
- Nem tudom. Miért nem?
- Hagyjuk ezt.
- Politikai okokból?
- Hagyjuk ezt! Mindenki találgathat (...)
- Ezek az írások megjelentek máshol...
- Nyugaton. Mint mindig. Mint mindig, minden magyar rendszer alatt a radikális és szubverzív írások Nyugaton jelennek meg. Semmi nem változott. E tekintetben semmi.

Keserű embernek tűnik Tamás Gáspár Miklós, keserűnek, még ha nem is mesél magáról, személyes dolgairól – például arról, milyen volt a régi barátjával, a nemrég elhunyt szintén erdélyi Szőcs Gézával a barátsága, személyes viszonya. Hogy miért nem? „A tiszteletem a nézőkkel szemben. Azért vagyok itt, hogy fontos eszmékről beszéljünk” – feleli a kérdésre.

És valóban eszmékről beszél, akkor is, amikor a felszínen személyes szálak jelennek meg. Arra a kérdésre például, hogy a prolikat miért ismeri, nemcsak azt meséli el, hogy a szülei kommunisták voltak, régi kommunisták a régi illegális pártban, akinek így voltak munkás barátaik – részben még a börtönévekből -, hanem az is kiderül, hogy az 1950-es évek Romániájában a régi kommunisták és szocdem barátaik, ha nem is utálták a rendszer, „szidták mindenesetre. Némelyek lojálisabban, némelyek kevésbé”.

- Mennyit ült az édesanyja?
- Anyám két ízben, egyszer pár hónapot, és egyszer, a háború alatt, három évnél is többet.
- Mit meséltek erről? Meséltek valamit?
- Természetesen. Ez nem Magyarország. Magyarországon szokás letagadni a múltat.

Hogy TGM miért gyűlölte meg az általában szocialistának vagy kommunistának hívott, de szerinte tervező államkapitalista rendszert? „Én valóban gyűlöltem az elmúlt rendszert, ilyen gyerekesen, hogy szörnyű csalódást okoztak az én nagyszerű szüleimnek. Hogy nekik ilyen rossz, morális értelemben.”

De miközben gyűlöli, azt mondja, igaz, már nem a román, hanem a magyar „elmúlt rendszerről”, hogy akkor volt „a legmagasabb rendű kultúránk, volt a legnagyszerűbb irodalmunk, a legnagyszerűbb zenénk, a legjobb sajtónk... Én, aki ellensége voltam annak a rendszernek, én ezt keserűen mondom. Ez borzasztó”, mondja, még akkor is, ha később ezt árnyalja: „Természetesen rajta van a diktatúra súlyos keze nyoma, a legjobbakon is rajta van. De ilyen a történelem, nyomot hagy, időnként csúnya nyomot.”

Hogy miben rejlik Kádár máig meglévő népszerűsége? Szerinte abban, hogy

„sikerült utána valami annál is vacakabbat csinálnunk, és ebben nekem is megvan a magam felelőssége.”

A beszélgetésben visszatérő elem a rendszerkritika. A kapitalizmus nem ér semmit, mondja, egy rossz rendszer, „ami tönkreteszi és elhülyíti az embereket”.

- Van jó kapitalizmus?
- Még nem fordult elő.
- Milyen lenne a jó kapitalizmus?
- Nem lehetséges.
- És a jó szocializmus?
- Az meg sosem volt kipróbálva.

Később arról is beszél, hogy borzalmas állapotban van minden és mindenki. „Utálkozom ezeken az állapotokon, az általános tönkremenésen”, és sorolja ezek szimbólumait: „szerencsétlen, improvizatív, tudatlan marha”, mondja Boris Johnson brit miniszterelnökről például, de Macron francia elnököt sem kíméli.

Orbán Viktor, velük szemben „nem buta ember, nem erről van szó”. Ugyanakkor „nem rokonszenvezek vele, és számomra nem rokonszenves emberekkel akkor beszélgetek, ha van valami dolgom” – feleli a kérdésre, hogy miért nem ment el, amikor a miniszterelnök kávézni hívta. Meg azt is mondja, hogy egy ilyen kávézás egyébként is fölösleges lenne. „Jóban voltak?”, kérdezi a műsorvezető, „egy rövid ideig, de igen”, feleli.

Az utolsó kérdés az, hogy mit tanulhat az olvasó a könyvéből. „Ha nem tévedek mindenben, akkor az, aki megveszi a könyvet, megtudhatja, hogy becsapták” – hangzik a bő ötvenperces beszélgetés hangulatát kellőképpen visszaadó válasz.