Sokszor nagyon jól jött ez a kút a Szabadság téren
Fotó: Fábián Tamás [origo]

A kudarctól a sikerig és vissza

Nem volt nehéz kitalálni, hogy hol fognak ételt osztani, negyed tizenkettő körül már kb. ötvenen álltak sorba Blaha Lujza téri templom mögött, beálltam én is. Épphogy elindult az osztás, az egyik szervező fiú azt ordította, hogy "hölgyeim és uraim, az ünnepre való tekintettel holnap nem osztunk ételt", amit csendes, de annál mogorvább morajlás követett a sorban állók között. Még tartott a zúgolódás, amikor az egyik mögöttem álló nő azt susmorogta egy fiatalabb srácnak, hogy "nem baj, holnap a Városligetben lesz ingyen virsli és sör". Ez némiképp megnyugtatott, mert az utcán töltött néhány óra után úgy éreztem, hogy aki pénzt tud szerezni az utcán, az nem én leszek.

Aztán én is megkaptam a magam adag kajáját, kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, mert sajnos elég finnyás vagyok a menzakoszt-szerű ételekkel. A kezembe nyomott sárgaborsó főzelék pontosan az az étel, amit még sosem kívántam meg magamtól, és ha elém tették sem nagyon ettem meg gyerekkoromban, de most korgó hassal egész könnyen lecsúszott pár szelet kenyérrel, amúgy sem volt más választásom. A kenyérvéget pedig eltettem későbbre.

Viszonylag jóllakottan elérkezettnek láttam az időt, hogy végre munkához lássak, mondván kopogó szemmel rosszabb lesz futni a pénz után. Visszamentem a Gödörhöz, hátha lassan elkezdenek kitelepedni az iszogató fiatalok. Odamentem egy magam korú párhoz. "Tudnátok pár forinttal segíteni?" - kérdeztem félszegen, de láthatóan ez bőven nem lépte át az ingerküszöbüket, ezért másfél pillanatnyi hezitálás után odanyögtem, hogy "két napja kerültem az utcára". Iszonyúan béna műmagyarázatnak éreztem, de az éppen a cigijét slukkoló srác szemöldöke a toldalékmondat után az égbe meredt, és matatni kezdett a zsebében. Már a várakozás pillanatában öröm áradt szét a testemben, de amikor megláttam a kezében egy előrántott kétszázast, szabályosan boldog lettem.

Megvan a szöveg, gondoltam magamban: Két napja kerültem utcára, tudnál pár forinttal segíteni? A következő fél órában viszont vissza kellett ereszkednem a földre, ugyanis öt-hat próbálkozásom is kudarcos volt, ráadásul volt pár igazán kellemetlen szituáció is. Különösen azon húztam fel magam, hogy söröző és csipszet zabáló társaságok cinikusan a képembe hazudták, hogy nincs náluk pénzt, de a látható körülményekből és hanglejtésükből egyértelmű volt, hogy amúgy van náluk, csak még gumicukorra is szívesebben költik, mint hogy nekem segítsenek.

A maffia nem a lecsúszott koldusok között arat

Háromnegyed napnyi, közepesen intenzív kéregetés után rájöttem, hogy a koldulás nem az a műfaj, amiben az ember nagyon előre dolgozik. Délután hat körül 185 forinttal a zsebemben bár eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne még 110 forint, hogy a II. János Pál téren megkóstoljam a város valószínűleg legolcsóbb, de állítólag finom gyroszát, de nem volt lelki erőm ahhoz, hogy még kitudja hányszor pofára essek, ezért abban maradtam, hogy jó lesz vacsorára a tejföl kiflivel, igaz, hogy az uzsonna is ez volt.

Visszamentem a Blahára, a délelőtti embereknek viszont se híre, se hamva nem volt. Mire megettem a vacsorát, megtelt kéregetőkkel a kakasülő, csak éppen senki sem kéregetett. Az egyik férfi épp azt ecsetelte a társainak, hogy "nem kell több pénz, mert úgy is csak elissza", én meg igazolva láttam korábbi gondolatmenetemet, miszerint a koldulás nem a felhalmozásról szól. A napról napra élés egyben percről percre élést is jelent.

Lassan beesteledett, én pedig vártam, hogy történjen valami, felbukkanjanak oda nem illő arcok, akik majd elszedik a kiszolgáltatott emberek apróját, de semmi. Finoman beszélgetéseket is kezdeményeztem a témáról, még olyan kamusztorikat is bedobtam, hogy engem megfenyegetett ma pár ilyen arc, de csak értetlen reakciókat kaptam, azt mondták, ilyen nem szokott előfordulni, maximum néha napján egymástól vesznek el dolgokat, de ez is nagyon ritka. Nem éreztem, hogy ezek a hajléktalanok hazugsággal védenék az őket sakkban tartó embereket, és reálisnak sem láttam, hogy valakik elszedjék az összetarhált húsz forintosokat, ebben nincs nagy biznisz, ráadásul, ha pénzük van, az utca emberei tényleg beforgatják alkoholba, cigibe, vagy esetleg kajába. Rá kellett jönnöm tehát, hogy ha létezik is Budapesten koldusmaffia, az biztosan nem az egyszerű koldusok között keresendő.

Út a teljes kétségbeesébe

Lali kedves volt velem, személye és haverjai mégsem keltettek annyi bizalmat bennem, hogy velük menjek szállóra, ők tíz éve utcán élnek, én meg csak ma kezdtem. Az ételosztás közben viszont fél füllel hallottam, amint egy idősebb nő arról magyaráz valakinek, hogy a Jászberényin milyen jó kis szálló van: "kulturált, lehet mosni, zuhanyozni, minden nap adnak egy konzervet". Nekem sem kellett több, kipuhatoltam hogy lehet oda jutni, és este tíz körül elindultam a Deákról a 9-es busszal.

Kőbánya alsón kellett átszállni a 162A jelű járatra, amiről nem is hallottam korábban. Óriási szerencsém volt, hogy a sofőr nem kérte a jegyemet, ugyanis első ajtós felszállás volt. Persze, nála is vehettem volna jegyet 450 forintértm de egy fitying sem volt nálam, ami egy hajléktalanszállóra igyekvő embernél talán nem annyira abszurd. A Rákos vasútállomásnál szálltam le, ami bőven a város eddig általam ismert határán kívül esett. Tudtam, hogy a Jászberényi úton vagyok, de hogy melyik irányba van a 47-es szám, arról gőzöm sem volt, házszámokat alig lehetett látni, ezért kérdezősködtem.

A vasútállomáson kapásból rossz irányba küldtek, végül egy éjszakai járőrszolgálatos lőtte be a helyes irányt.  [...]

Tovább a teljes cikkre: [origo]