Forrás: 24.hu | Kálmán Attila | 2018.12.14.

A szerdai parlamenti balhéval valami megváltozott. Új korszakról korai lenne beszélni, de merőben új helyzetről lehet. Az ellenzék a falig elment azért, hogy megakadályozza a túlóratörvény megszavazását: elfoglalták az elnöki pulpitust, fütyültek, hangzavart csináltak, minden eszközzel igyekeztek elérni, hogy ne fogadják el az ellenzék által csak rabszolgatörvénynek hívott jogszabályt.

Azonban ez is kevés volt, a törvényt – bár kétes körülmények között, de – megszavazták: az ülést a padsorokból vezette le Latorcai János, ellenzéki jegyző nélkül, a kormánypártiak pedig úgy is tudtak szavazni, hogy nem dugták be kártyáikat a szavazógépbe. Gulyás Gergely miniszter a kormányinfón mégis azt mondta, fel sem merülhet, hogy valami ne lett volna törvényes, hiszen szerinte amit nem tilt kifejezetten a házszabály, az szabályos. Nagyon nehéz azt feltételezni, hogy Áder János majd nem írja alá a megszavazott törvényeket, az pedig biztosra vehető, hogy Kövér László az eddiginél is súlyosabb büntetéseket szab ki az ellenzékiekre.

Bár az ellenzék erőt mutatott, végül is megint világossá vált, hogy a parlamentben csak az történhet, amit a Fidesz-KDNP akar, az ellenzéknek pedig statisztaszerep jut. Ezért adódik a kérdés: a szerdai botrány után van-e értelme visszamenni az Országgyűlésbe az ellenzéki képviselőknek?

A parlament bojkottja időről-időre felmerül, de komolyan még senki sem állt bele. Gyurcsány Ferenc pártja az előző ciklusban ugyan kivonult a parlamentből, de a négy DK-s képviselő hiánya nem nagyon fájt senkinek, ráadásul a fontos szavazásokra ők is bementek.

Most viszont a túlóratörvény ellenében olyan összellenzéki szövetség formálódik éppen, amilyet eddig nem sikerült tető alá hozni. Úgy látszik, hogyha nem választási indulásról, megszerzendő mandátumokról van szó, akkor tud működni az együttműködés, rávilágítva, hogy az ideológiai különbségeknél jobban számít az egyes pártok érdeke akkor, amikor egyezkedni kell. Jelenleg viszont minden pártnak érdeke, hogy nekifeszüljön a túlóratörvény apropóján a kormánynak. Ebből pedig még sok minden lehet.

A teljes parlamenti bojkottot általában azzal utasítják el az ellenzékiek, hogyha emellett döntenek, akkor rengeteg lehetőségtől esnek el: nem tudnak rendesen információkhoz jutni, nem beszélhetnek napirend előtt, nem tehetnek fel kérdéseket, még a kevés parlamenti nyilvánosságot is elveszítik.

Kérdés a szerdai események fényében, hogy számít-e ez egyáltalán. Amikor kényes ügyről van szó, akkor a fideszes többségű bizottságokban szőnyeg alá söprik. Az ellenzéki felszólalásokra cinikusan, leereszkedően válaszolgatnak a kormánypártiak, valódi vita nincs, az ellenzéki javaslatokat csuklóból hajítják félre.

Az ellenzék a parlamenti jelenlétével – azon túl, hogy exponálja magát – nem csinál mást, mint legitimálja azt a parlamentarizmusnak látszó valamit, amit a harmadik kétharmad csinál a díszletté silányított Országházban. A szerdai ülés után pedig – amikor az obstrukciót is megakadályozták – nem mondhatja senki, hogy a házszabályt is sajátosan értelmező kormánypártiak máshogy tekintenének az ellenzékre, mint lelkes statisztákra.

Ilyen parlamentarizmusban viccnek is rossz, amikor a kormánypártiak szomorú szemekkel mondják bele a mikrofonokba, hogy hiányolják a konstruktív ellenzéket.

A konstruktív ellenzék csak annyit jelent a fideszeseknek, hogy nem tesz nekik keresztbe, jelenlétével ráüti a pecsétet a törvényeikre, maximum elmondja róluk, hogy nem tetszik neki. Ez azonban nem hívható se konstruktivitásnak, se ellenzékiségnek.

Vajon az ellenzékiek, akik szintén látják ezt, mit lépnek erre a helyzetre? Továbbra is eljátsszák a parlamenti biodíszlet rájuk osztott szerepét vagy fogják magukat, és nem vesznek tovább részt ebben a bohózatban?

Az ugyanis már látszik, hogy az utcán zajlanak most azok az események, amelyek lépéskényszerbe hozzák a kormányt. 2006-nál még nem tartunk, de még az is lehet. Annyi viszont biztos, hogy szerdán a magyar parlamentarizmus leépülésének újabb lépcsőjéhez értünk. Egy ilyen eseménysor után képtelenség az ellenzékieknek visszaülni a patkóba, és mindent ugyanúgy csinálni tovább, mint korábban.