„Mi is örülünk, hogy Magyarország bruttó államadóssága
négy év alatt – sokféle kozmetikázással, meg a magánnyugdíjpénzek
betáplálásával ugyan, de mégis – a GDP 85 százalékáról 79 százalékra
csökkent.
Erősen aggaszt viszont, hogy a nettó
adósság ugyanezen idő alatt 62,1-ről 63,2 százalékra nőtt. Hogy a kettő
között mi a különbség? A bruttó adósság az az összeg, amellyel papíron
adósak vagyunk, a nettó pedig a saját számlánkon lévő pénzzel
csökkentett tartozás. Ha egy állam – mint Magyarország a Matolcsy-érában
– a jegybanki tartalékból »csökkenti« az
államadósságot, akkor a tényleges tartozása akár még emelkedhet is. Ezt a
trükköt kirakatrendezésnek bátran hívhatjuk, rendszerváltásnak viszont
aligha.
Az is büszkeséggel tölti el a szívünket, hogy a KSH 400 ezerrel több dolgozót lát most, mint amennyi a 2010-es kormányváltáskor volt. Apró üröm az örömben, hogy ehhez a – most éppen rezsifórumokon szorgoskodó – közmunkásokat, meg a külföldre kitántorgó százezreket is számításba kell venni. Ha valaki esetleg arra lenne kíváncsi, hogy a versenyszférában hogyan alakult a foglalkoztatás, és a 2010. júliusi adatokat összevetné a 2013. júliusi értékekkel, akkor viszont azt látná, hogy a magyar gazdaság most kevesebb embernek ad kenyeret, mint Orbánék hivatalba lépésekor (1 819 700 kontra 1 813 600). Aligha véletlen, hogy a »munkahelyteremtés kormánya« nem ezzel a szakmai szempontból egyébkét korrekt adattal kampányol. (Semmit sem árul el egy kabinet valós politikai teljesítményéről, hogy hány vattaembert tudott benyomni a közszférába, vagy hányat kényszerített rá, hogy külföldön keresse a megélhetését. Ebből a szempontból egyedül a belföldi, piaci munkahelyek számítanak.)”
